Tóbiás Áron: A MAGYAR RÁDIÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN


tanulmány


Mint a Magyar Rádió négykötetes történetének szerzője (A Magyar Rádió regénye 1925–2005) alkalmam volt levéltári anyagok és korabeli sajtóközleményel alapján hozzá jutni érdekes dokumentumokhoz. A harmincadik évfordulón (1955) keletkezett a következő összefoglaló:
„Az első világháború után kezdték használni először a rádiót rendszeres műsoradásra. 1922-ben megkezdődtek a rádióműsorok több európai országban is, így a Szovjetunióban, Angliában, Dániában, 1923-ban indult a német, ausztráliai, belga, finn, norvég, svájci és csehszlovák rádió; 1924-ben az osztrák, spanyol, olasz, holland és svéd.
A magyar műsorszóró rádió hősi ideje a rádióamatőr-korszak. Az első rádióhallgatók műszaki érdeklődésű munkásokból, alkalmazottakból, kishivatalnokokból kerültek ki, ezek maguk építették készülékeiket. Számos országban az amatőrök maguk adták az első rádióműsorokat is – egyesületeik által. Az óriási sikerre felfigyelt a tőkés világ, fel maga az állam. És ekkor megindult a harc a hatalmas üzletért.
Nálunk a Posta vette kezébe a dolgot azon a címen, hogy a távíró és a telefon az ő monopóliuma. Felállította 1924-ben az úgynevezett »postakísérleti állomást«, hogy végre az elégedetlen, folyton zúgolódó amatőrök és egyéb érdeklődők is kaphassanak műsort. A Posta üzeme persze nem volt berendezkedve állandó műsorszolgálatra, jött hát a tőke, mégpedig egyszerre két csoportosulásban is.
Az első a Baross-csoport nevet viselte, vezetőjéről Baross Gábor nemzetgyűlési képviselőről, aki később a szürketaxik és az úgynevezett Bart-autóbuszok vállalatának volt fő gazdája.
A másik a Kozma-Wünscher-csoport. Kozma Miklós huszárkapitány az ellenforradalom szegedi szervezkedésében Horthy mellett tevékenykedett. A felesége birtokáért kapott pénzt a »fővezér« rendelkezésére bocsátotta. Horthy később hálás volt a cinkosságért – a hírszolgálat, s benne a közgazdasági hírszolgálat fejévé tette Kozmát. Ebben a közgazdasági híradásban, melynek az akkori tőzsdéző magyar úri világban igen nagy jelentősége és természetesen mérhetetlen haszna volt, Wünscher Frigyes segédkezett Kozmának. Wünscher mint tüzértiszt ugyancsak ott volt Szegeden az ellenforradalom »közgazdasági szakértőjeként«. 1923-ban Wünscher Csepelen 250 wattos rádióadót állított fel a Posta útján az MTI közgazdasági hírszolgálata számára. Ez a csepeli állomás 1924. március 15-én zenét is adott, később pedig lemezműsorokat és hangversenyeket.
Közben a Baross-csoport is iparkodott jól kiépíteni a maga hadállásait. A harc folyt, a rádió ügye állt, szinte reménytelenül. Ekkor Wünschernek eszébe jutott egy döntő ötlet. Van már Magyarországon 1894 óra egy rendszeres műsoradó intézmény, a Puskás Tivadar találmányán felépülő vezetékes telefonhírmondó, amely most valósággal halódik az általános rádiólázban. Ezt a Magyar Telefonhírmondó Rt. gazdája boldogan eladná olcsó pénzért; meg kell tehát venni. Ezzel máris megvan a jogalap és a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt., melynek kész telephelye, stúdiója, mikrofonos-erősítős berendezése van a Rákóczi út 22. számú ház IV. emeletén.
1925. november 10-én megjelent a kormány rendelete, mely a rádiókoncessziót a Telefonhírmondó Rt.-nak adta. A harc eldőlt. A Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. részvényesei közé bevették Horthy Miklósnét és Bethlen Istvánt…
1925. december 1-én Magyarország is belépett a rádiós országok sorába. majd húsz esztendőnek kellett eltelnie, míg a rádió – immár a felszabadult haza rádiója –a nép kezébe került. S most, a 30-ik születésnapon, nem árt, ha a születés körülményeire, a haszonélvezők örökre eltűnt korára emlékezünk.”
A korabeli cikkhez hozzá kell még tenni: vajon ki lett a két háború közötti időszak (1925–1944) rádiózásának első embere? Az a Kozma Miklós huszártiszt, aki már Szegeden Horthy Miklós (ahogy akkoriban nevezték a „Fővezér”) mellé állt, s már ott az „elhárítási ügyek felelőseként” ténykedett. Majd az 1920-ban, a kormányzóként államfőnek megválasztott Horthy Miklós katonai irodájának elhárítási ügyeit felügyelte. Egészen addig, amíg 1925-ben meg nem alakult a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda konszern, amelynek elnökévé nevezték ki Kozma Miklóst, aki nemcsak hamar beletanult új mesterségének legavatottabb fortélyaiba és tennivalóiba, hanem mesteri szintre is emelte azt (lásd Ormos Mária kiváló történész két kötetes monográfiáját Kozma Miklósról).
Kozma már az 1930-as, Bethlen István miniszterelnök által gazdaságilag konszolidálódott időben végrehajtotta vállalatának hírszolgálati- és kulturálódási reformintézkedéseit. 1934-ben a mindössze 33 éves Németh Lászlót nevezte ki a rádió prózai műsorainak vezetésére, aki kidolgozta távlataiban, de részleteiben is mindmáig érvényes programját. (A magyar rádió feladatai). Majd az író úgy gondolta: „küldetését” teljesítette – s visszavonult szerényen dolgozószobájába, míg kereső foglalkozásként tovább vállalta iskolaorvosi hivatását.
A rádióelnök időközben megnyerte legfőbb dramaturgnak és rendezőnek a Nemzeti Színház igazgatóját, dr. Németh Antalt, zenei vezetőnek pedig a szintúgy hírneves Dohnányi Ernőt, de még új „Németh Lászlót” nem talált a legfőbb rádióirodalmi posztra.
Kozma Miklós segítségére sietett unokaöccse, a festőművész és a Képzőművészeti Akadémián tanító, a kulturális életben bennfentes Kandó László. Ő a szintúgy fiatal (alig 30 esztendős), zseniális hírű Cs. Szabó Lászlót javasolta. Az író és kultúrhistorikus, ráadásul közgazdasági végzettségű „Csé” 1944. március 19-éig, majdnem tíz esztendeig vezette előbb a rádió irodalmi, majd a kulturális műsorait.
Kandó Kálmán választása telitalálatnak bizonyult. A művész azután megfestette Cs. Szabó portréját, ezzel a tréfás sírfelirattal: „Itt nyugszik Szarvas Szív, aki művelt hulla akart lenni…”
A „Kozma-rádió” olyan híressé vált, hogy a korabeli világ legjobbja, az angol BBC a középfokozatú felszereltséggel működő Rádió Budapestet nemcsak Európa rangelsőjének tekintette, hanem elsőnek szállt ki szigetországából külföldre (azaz a kontinensre), hogy egy héten át bemutassa Magyarországot a nagyvilágnak!

Történeti visszatekintés
Hogy a magyar rádiózás következő korszakának (1945) éppen a kiugróan tehetséges néprajzos, Ortutay Gyula legyen az elnöke, azaz a háború utáni, „romok felett lebegő” rádió stúdióját ő hozza újra működésbe, az sokszoros véletlenek összejátszásának eredménye volt. A történet ott kezdődik, hogy az előző fejezetben bemutatott – a két háború közötti magyar rádiózás szinte média-mágusnak tekinthető – Kozma Miklós, felnövekvő gyermeke számára az ifjúság számára példamutató, emberileg karakteres személyiségű házitanítót keresett. Tanácsot és segítséget kért Németh Lászlótól, aki akkoriban éppen a rádió prózai, azaz irodalmi ügyeiben töltött be vezető szerepet.
Németh Lászlónak mindjárt a fiatal tudósjelölt, Ortutay Gyula jutott eszébe, aki nehéz anyagi körülmények között élt, mivel a Nemzeti Múzeumban – ahogy akkoriban támogatták munkalehetőséggel a kezdő diplomásokat – olyan „díjtalan gyakornokként” dolgozott, aki remélhetőleg rövid időn belül havi fizetést is élvező gyakornokká léphet elő. Így lett házitanító a Kozma-család villájában Ortutay Gyula. Kozma Miklós megismerve Németh László védencét, hamarosan felvette a rádió prózai osztályára.  S ott annyira megfelelt, hogy Cs. Szabó László osztályvezető nélkülözhetetlen helyettesévé lépett elő. Így teltek az évek 1944. március 19-éig, a hitleri Németország csapatainak bevonulásáig, a megszállásig.
Ortutay közben politikai szimpátiából a Kisgazdapárt úgynevezett polgári szárnyában vállalt több fontos megbízatást, Bajcsy-Zsilinszky Endre adjutánsaként. A nemzeti radikális politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre Ortutayval dolgoztatott ki olyan oktatási-nevelési tervezetet, amely alkalmas lehet arra, hogy a jövendő ifjúsága demokratikus alapokon iskolázódjon.
Ám Ortutay Gyula 1945 tavaszán, a felszabadulás után – immár már „kitanult rádiósként”– a legmagasabb posztra tört. Az őt figyelő kommunista politikusok felismerték becsvágyát: ez az ember rádióelnök akar lenni!
Így 1945 februárjában behívták a Magyar Kommunista Párt székházába, s a legfelsőbb testület, Gerő Ernő vezetésével (Rákosi Mátyás akkor még Debrecenben tartózkodott) felvette „titkos párttagnak”, hamis néven, amellyel a magasra megszabott tagsági díjat is fizetheti.
Így indult meg a Magyar Rádió 1945. május elsején, az új korszak rádióelnökének, Ortutay Gyulának szárnyai alatt.
Radnóti Miklósné, aki a rádióban kapott ekkoriban munkát – naplójában – nyílván mindezekről mit sem sejtve – a következőket jegyezte fel gyorsírással: „…De lehet, hogy nem soká marad a rádiónál (tudni illik Ortutay), és megy tovább a miniszterség felé. Nem szeretném…”
Radnóti Miklósné jósnak bizonyult: Rákosi Mátyás kellő időben a titkos párttag felé nyújtotta ki kezét, diktátorként megtette Ortutay Gyulát vallás- és közoktatási miniszternek, hogy vele hajtassa végre előbb az iskolai vallástanítás eltörlését, majd az egyházi iskolák államosítását.

1945 utáni első műsorigazgató
Londonban, az elegáns Barbican-negyedben, a hírneves Szent Pál-székesegyház közelében találkoztam Schöpflin Gyulával, a második világháború után újraszületett magyar rádiózás első műsorigazgatójával.
Amikor az egyetemre került Schöpflin Gyula, – ráadásul a „kiválóak iskolájá”-ba, az Eötvös Collegiumba is felvételt nyert –, annyira radikálissá vált, hogy 1932-ben már illegális kommunista „összeesküvésben” vett részt, aminek nemcsak a Pázmány Péter Tudományegyetemen volt sejtje, hanem a munkások között (Rajk László) és vidéken is, például Nagykanizsán (Fejtő Ferenc) irányításával.
A kormányzat kíméletlenül lecsapott. Országos hírű pert akasztottak a nyakukba. Schöpflin Gyula nem úszhatta meg ítélet nélkül. Annak ellenére, hogy Babits Mihály – bár politikailag elhatárolta magát a kommunistáktól – neves közéleti emberként, a Baumgarten Alapítvány kurátoraként igyekezett az „öreg” Schöpflin fiáért minden lehetségest megmozgatni, az egyetemen a tanárképző vizsgát nem tehette le.
„– Kiszabadulásom után a tanári katedra egyszer s mindenkorra el volt zárva előttem…”
Ekkor született meg egy új név – Nagypál István –, ami végigkísérte Schöpflin Gyula életútját. A fordítóból ezután a Nyugat folyóirat kritikusa, majd elbeszéléseivel „igazi” munkatárs lett.
„– A Budakalászi Textilműveknél dolgoztam, mint zsákok és zsinegek eladója. Ez az első pillanatra nem valami lelkesítő feladat volt, de az ipar, a kereskedelem, a közgazdaság hallatlanul érdekes területnek látszik.”
Budakalászon – mit sem sejtve a rádiós jövőről – a vele szemben lévő íróasztalnál egy rokonszenves, szakmájában igen járatos tisztviselő ült: Szepesi György édesapja.
Az új, demokratikus rádióújság első száma 1945 novemberében jelent meg. Schöpflin Gyula vezércikkével: „ – A műsorigazgató beszél… Ebben az „üzenetben” megállapítja: gyökeresen mást kell adni, mint az elmúlt húsz év rádiózása…”
„– Az aktualitásokon túl a szabad művészet és irodalom megszólaltatása mellett törtem a lándzsát… Zene, vers, dráma, novella, tragédia és kabaré, cigánymuzsika és Beethoven, de az arányokat szem előtt tartva. összhangot kellett teremteni mindezek között! Célunk az volt, hogy eleget tegyünk a legkülönfélébb hallgatói igényeknek.”
Az új műsorigazgató – lelkes hangulatú gárdájával – egy-két esztendő leforgása alatt európai szintű rádiózást teremtett meg Budapesten. Nemzetközi konferenciákon vett részt, tapasztalatcsere-programokat szervezett, sokat utazott. Elsősorban az angol rádió, a BBC módszerét, pártatlan stílusát, mértéktartó hangvételét veszi mintának.
A végső tanulság: „ – … a rádió, és ezen belül az egyes rádiós műfajok csak akkor tölthetik be igazán hivatásukat, ha nem veszítik el állandó kapcsolatukat a valósággal…”
Közben, mind gyakrabban, mindig élesebb koppintásokat kapott az orrára. Éppen onnan, ahová illegális múltú, politizáló emberként tartozott: a pártközpontból. Csak egyetlen példa: amikor azt javasolta, hogy a politikai szónoklatokat ne „egyenesbe”, többórás időtartammal közvetítsék (ezt a „műfajt” sajátosságot elsősorban Rákosi Mátyás követelte ki magának, a koalíciós idők mind élesedő harcaiban…), hanem elegánsan, az esti krónikában, rövid, tömör, lényegre törő összefoglalóban, azaz rádiós nyelven montázsként. Szigorú megrovást kapott. (Ekkor fogalmazta meg, hogy hosszú politikai beszéd a rádióban: méreg.)
Megalakították a kommunista párt rádióbizottságát, amely hamarosan kivette még a napi intézkedések jogát és gyakorlatát is a csupán „humanista párttag” Schöpflin Gyula kezéből. Majd megszületett a titkos döntés: felfelé kell buktatni, hogy az illegális forradalmár neve azért „aranyozott” maradhasson…
„– Máig őrzöm a két kinevező okiratot, amit 1948-ban kaptam kézhez. Magyarország stockholmi követének neveztek ki. A kormány részéről Rajk László, a pártközpont megbízásából Szőnyi Tibor írta alá az új megbízatásomról szóló hivatalos papírokat. Éppen azok, akik nem sokkal később a Rajk-per fő vádlottjai lesznek, ki is végezték őket.”

Szélkiáltó
„– A Rajk-per megütötte a vészharangot számomra… Visszahívtak Budapestre. Ennek a felszólításnak nem tettem eleget. Tudtam, hogy az én szerepem, ha belevonnak engem is ebbe a perbe, csak fölösleges áldozat lenne… Nem születtem hősnek, nem születtem mártírnak… Kénytelen voltam életem talán legdöntőbb lépést megtenni; lemondani állásomról és állampolgárságomról.”
1950. január közepén érkezett a család Skóciába. Ahol az orvos-doktor feleségnek előbb honosítani kellett diplomáját, magyarul: mindent elölről kezdeni… A volt rádiós műsorigazgató és diplomata pedig egy idő után hasznosíthatta mindazt, amit annak idején a Budakalászi Textilművekben a gyakorlatban elsajátított. Előbb a zord éghajlatú Skóciában, majd Londonban kereskedelmi ismereteket adott elő leendő brit kereskedelmi, üzleti, ipari pályára készülő fiataloknak.
Ha jól emlékszem, az átalakuló 1998-es év nyara volt az az idő, amikor jelen lehettem annál a nosztalgikus sétánál, amikor újra „betehette” a lábát a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületébe.
„– Örülök, hogy számon tartanak, mint az ’45 utáni új, demokratikus időszak első műsorigazgatóját… Sokáig azt hittem, a három Schöpflin közül csak apám, a mostanában újra felfedezett Schöpflin Aladár él tovább. Meg a fiam, György, a londoni egyetem politológia professzora, aki az utóbbi években annyiszor szerepelt a budapesti rádió Bródy Sándor utcai stúdiójában is.”
Schöpflin Gyula visszaemlékezéseinek ezt a címet adta: Szélkiáltó. A kötet mottója magyarázat a könyvcímre: „A szélkiáltó vándormadár. Kelet-Európából átterjedt a brit szigetekre is. Óvatos madár, némán húzódik meg, ha veszély fenyegeti. Röptében hangja melankolikus, hosszan tartó kiáltás…”

1945 után
A háborús romokból újjászületett demokratikus Magyar Rádió a koalíció olyan szűkre szabott két és fél esztendejében (1945-1948 első fele) magával hozta a háború utáni időszak minden életet igenlő, mondhatnánk „Ady Endrés” tobzódó mámorát. A magyar akarat csodája volt az a kivételes időszak.
És mi ebben a csodálatos, soha többé még nem ismétlődő időkben kezdtük meg riporteri pályánkat. Amikor az 1946 augusztus elsején beköszöntő új pénznem, a Forint  Közép-Kelet-Európa és a Balkán legirigyeltebb, legstabilabb pénznemének számított a Bécstől keletre eső „földféltekén”. Nemhiába lett kelet kis-Párizsa Budapest, külsőleg is kiviláglott: a szegényes Bécsben még a közvilágítás sem működött esténként, míg a magyar főváros ezerféle fényben pompázott.
Ám ez az aranyvilág hamarosan füstként szállt tova a történelmi időkben: beköszöntött a kommunista hatalomátvétellel megsavanyított Fordulat Éve, a Rákosi-korszak totális diktatúrája. Letartóztatták, egy értekezletről váratlanul hívva ki Szirmai István rádió elnököt. Két rádió alelnök közül az egyiket lakásáról vitték el, a másikat a Gellért-szálló étterméből, miközben egy baráti szocialista ország rádiódelegátusának tiszteletére adott vacsorát.
Beértünk egy sötét alagútba. Azért írok alagutat, mert onnan nincsen kiút, még kiugrani sem lehet!
Milyen volt az 1950-es évek rádiózása? A rádiót mindenki hallgatta, mivel az új „szocialista rendszer” egyetlen, mindenkor nyitva tartott, szüntelenül harsogó beszédű „ügyes” és hírhedt szerszámának számított.
Cifra nyomorúságról kellett „beszámolnunk”. Sok-sok harsogó zenével, kívánsághangversenyekkel, a városok, az „egy falu-egy nóta” cifra összeállítással, az ország háromezer községének parasztsága számára. Hanganyagban fel kellett csillantani mindazt, ami a valóságban valóban szép lehetett volna, ha egy szabad világban élünk.

Az 1956-os forradalom eltiprása után…
Kevesen tudják, hogy miként lett éppen Kádár János az ’56-ot követő, hosszú, több mint harminc esztendős korszak névadója, az „új diktátor”, aki a Rákosi-féle szovjet mintát követve előbb akasztatott, kíméletlen terrort alkalmazott, végig verette különítményes karhatalmistáival a fél-országot, megfélemlített, és gerincek százezreit tette „hajlíthatóvá”, hogy azután beköszönthessen a béketábor által olyannyira irigyelt gulyás-kommunizmus „aranykora”.
A forradalom győzelmének napján, 1956. október 30-án Kádár János még a Parlamentben működő Szabad Kossuth Rádió mikrofonja mögött állt, hogy Nagy Imre miniszterelnök köszöntője, majd Tildy Zoltán (Kisgazdapárt) és Erdei Ferenc (Petőfi Párt) után a frissen megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt nevében köszöntse egy új, szabad világ eljövetelét.
Kádár János ezekben a forradalmas napokban többször kinyilvánította: hisz a forradalom győzelmében, sőt Andropov szovjet nagykövettel (Moszkva tejhatalmú megbízottjával) vitázva kimondta azt is, hogy akár fegyvert is hajlandó fogni annak védelmében!
Ám ez történt tegnap… – ahogyan mondani szokták –, tudni illik másnap délutánra Kádár szőrén-szálán eltűnt. Következő napra sem került elő, pedig a késő esti órákban közvetítette a Szabad Kossuth Rádió (hangfelvételről) azt a történelmi fontosságú beszédét, amelyet a győzelmes forradalom értékelésének szánt.
Felesége, aki sűrűn látható volt a Parlamentben a tágas folyosókon, sem tudott róla. Kétségbe volt esve, kereste: hol van János, ha előkerül, nem engedem politizálni, legyen csak kertész (egyszer már „eltűnt János” Rákosi foglya lett, hosszú esztendőkre…).
A feleség még Nagy Imre titkárságán is kereste férjét, ám ott sem tudtak róla… (Valamit sejthetett azért Kádár Jánosné, mivel közvetlenül 1945 után, előző férjével együtt, a frissen megalakult politikai rendőrségnél, az ÁVO-nál – Államvédelmi Osztály – szolgált.
Kádár János november 4-én hajnalban került elő. Furcsa rádióállomás sugározta beszédét a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány megalakulásáról.
Hogy hova tűnt október 31-e és november 4-e között a Nagy Imre-kormány államminisztere és az újonnan megalakult MSzMP főtitkára – egyszerű a magyarázat: Moszkvába… Oda „csalta” őt, Münnich Ferenc, a szovjetek legmegbízhatóbb embere.
Úgy kezdődött, hogy a Parlamentben Münnich Ferenc odaszólt Kádárnak: azonnal a szovjet követségre kell menniük! Gépkocsit igényelt, s még a télikabátot sem engedve Kádárnak felvennie, betuszkolta a kocsiba. A szovjet nagykövetségnél azután egy szovjet terepjáróba ültette át útitársát.
Az úti cél Moszkva volt, a Kreml palotája. Ahol Hruscsov, néhány perc alatt meggyőzte Kádárt: vagy vállalja „az első ember” szerepét, vagy szabad kezet adnak, újra Rákosinak.

A Kádár-rádió vezetője
A Kádár János jól tudta, hogy legfontosabb agitációs és hírközlési eszköz az emberek millióit nap mint nap befolyásoló rádiókészülék. Ezért 1956 után egyik legfontosabb feladata a Magyar Rádió első emberének kiválasztása.
Kádár annakidején, még belügyminiszter korában felfigyelt egy, a pártközpontban dolgozó fiatalemberre, aki később, a Belügyminisztérium II-es, hírszerző osztályának vezetője lett, s az ÁVH ezredeseként 1954 szeptemberétől 1955 decemberéig kiválóan vezette részlegét, majd a forradalom előtti időket belügyminiszterhelyettesként élte végig.
Ez az ember dr. Hárs István volt, aki 1957-ben a Magyar Rádiónál el is kezdte munkáját, hogy azután jól megismerve az új, Kádár számára fontos „terepet”, 1974 és 1988 között az oly bonyolult módon működő intézmény elnökévé lépjen elő. Tekintélyét az is növelte, hogy az utolsó időszakban az MSzMP Központi Bizottságának tagjává választották.
A tényekhez tartozik, hogy a Kádár-rádiósok mindig legnagyobb tisztelettel, az elismerés hangján szóltak az „Elnök elvtársról”, aki nemrég hunyt el, 90 esztendős korában.
Furcsa ellentmondásokat old fel a demokrácia légköre: a magyar munkásmozgalom egyik kimagasló személyének tiszteletére alapított Demény Pál-díjat egyformán kaptuk meg dr. Hárs Istvánnal. Aki az új évezred elején részesült ebben a kitüntetésben, míg én 1996-ban, a  forradalom 40. évfordulóján Kopácsi Sándornak, Budapest ’56-os rendőrfőkapitányának társaságában, aki börtönbüntetése után emigrációba kényszerült „örökös időkre”.

Hogyan tovább, Magyar Rádió?
1990. március 15-ével rehabilitáltak, s újra az irodalmi osztály munkatársa lettem. 1992 tavaszán a Magyar Nemzet napilap meghívott főszerkesztőhelyettesnek –, a Rádió biztosított: állandó külső munkatársként dolgozhatom tovább.
Ám amikor az 1994-es választások után a Kossuth-adó főszerkesztője nem volt hajlandó műsorra tűzni az 1954 utáni első műsorigazgatóval (Schöpflin Gyula) készített egyórás rádió-portrémat – éreztem, megváltozott a helyzet… Ahogyan az egyik régi munkatárs a fülembe súgta: – Hadari elvtárssal (ez volt a gúnyneve) nem versenyezhetsz…
S azóta, hiába készítettem másfélszáz rádióműsort, sorban sorozatokat, portré műsorokat (Megmentett hangszalagok – írókkal, Hogyan láttam a 20. századot? – tudósokkal, Elindultam szép hazámból – emigrációból hazalátogatókkal, hazaköltözöttekkel, Hajszálgyökerek – „mini-portrék” a magyar múlt neves személyiségeivel, stb.) valahogy zárva maradt számomra és kiváló riportalanyaim számára a Rádió Hangtárának bűvös ajtaja…
Vagy azok őrzik, akiket a Falurádióban úgy emlegettünk, hogy kutyára bízták a hájat, mint például „hadari elvtársra”?
Hébe-hóba előveszik, tessék-lássék egy-egy riportomat, mutatóba, ám mintha éles különbség lenne a régi rádiósok (1990 előttiek) és az „új rehabilitált” régi-új, 1946-os rádiós anyagai között…
Pedig mindkét „oldal” legjobb rádiós produkcióit egyformán kellene ismételni – hiszen a régi tapasztalat a rádióban még inkább érvényes  (az ismétlés, a tudás az ismeretek anyja…), mint például az aktuális napi- és heti-híreket egyre inkább és gyorsabban kergető írott sajtóban.
Jövőre elérjük 2016. év októberének ama nevezetes napját, amikor visszaemlékezünk 1956 parázsló, biztató, szabadságért kiáltó időszakához. S ez az alkalom még inkább arra biztatja a Rádió vezetőit és szerkesztőit: mutassák meg, hogy a sokféle kereskedelmi rádiózás közepette a Magyar Rádió nemcsak a legkülönb, de a legidőszerűbb is a soha el nem feledhető Múlt emlékeinek újra és újra megtörténő visszaidézésében.