Tóbiás Áron: A MAGYAR RÁDIÓ A TÖRTÉNELEM SODRÁBAN
tanulmány
Mint
a Magyar Rádió négykötetes történetének szerzője (A Magyar Rádió regénye 1925–2005)
alkalmam volt levéltári anyagok és korabeli sajtóközleményel alapján hozzá
jutni érdekes dokumentumokhoz. A harmincadik évfordulón (1955) keletkezett a
következő összefoglaló:
„Az
első világháború után kezdték használni először a rádiót rendszeres műsoradásra.
1922-ben megkezdődtek a rádióműsorok több európai országban is, így a
Szovjetunióban, Angliában, Dániában, 1923-ban indult a német, ausztráliai,
belga, finn, norvég, svájci és csehszlovák rádió; 1924-ben az osztrák, spanyol,
olasz, holland és svéd.
A
magyar műsorszóró rádió hősi ideje a rádióamatőr-korszak. Az első
rádióhallgatók műszaki érdeklődésű munkásokból, alkalmazottakból,
kishivatalnokokból kerültek ki, ezek maguk építették készülékeiket. Számos
országban az amatőrök maguk adták az első rádióműsorokat is – egyesületeik
által. Az óriási sikerre felfigyelt a tőkés világ, fel maga az állam. És ekkor
megindult a harc a hatalmas üzletért.
Nálunk
a Posta vette kezébe a dolgot azon a címen, hogy a távíró és a telefon az ő
monopóliuma. Felállította 1924-ben az úgynevezett »postakísérleti állomást«,
hogy végre az elégedetlen, folyton zúgolódó amatőrök és egyéb érdeklődők is
kaphassanak műsort. A Posta üzeme persze nem volt berendezkedve állandó
műsorszolgálatra, jött hát a tőke, mégpedig egyszerre két csoportosulásban is.
Az
első a Baross-csoport nevet viselte,
vezetőjéről Baross Gábor nemzetgyűlési képviselőről, aki később a szürketaxik
és az úgynevezett Bart-autóbuszok vállalatának volt fő gazdája.
A
másik a Kozma-Wünscher-csoport. Kozma
Miklós huszárkapitány az ellenforradalom szegedi szervezkedésében Horthy
mellett tevékenykedett. A felesége birtokáért kapott pénzt a »fővezér«
rendelkezésére bocsátotta. Horthy később hálás volt a cinkosságért – a
hírszolgálat, s benne a közgazdasági hírszolgálat fejévé tette Kozmát. Ebben a
közgazdasági híradásban, melynek az akkori tőzsdéző magyar úri világban igen
nagy jelentősége és természetesen mérhetetlen haszna volt, Wünscher Frigyes
segédkezett Kozmának. Wünscher mint tüzértiszt ugyancsak ott volt Szegeden az ellenforradalom
»közgazdasági szakértőjeként«. 1923-ban Wünscher Csepelen 250 wattos rádióadót
állított fel a Posta útján az MTI közgazdasági hírszolgálata számára. Ez a
csepeli állomás 1924. március 15-én zenét is adott, később pedig lemezműsorokat
és hangversenyeket.
Közben
a Baross-csoport is iparkodott jól kiépíteni a maga hadállásait. A harc folyt,
a rádió ügye állt, szinte reménytelenül. Ekkor Wünschernek eszébe jutott egy
döntő ötlet. Van már Magyarországon 1894 óra egy rendszeres műsoradó intézmény,
a Puskás Tivadar találmányán felépülő vezetékes telefonhírmondó, amely most valósággal halódik az általános
rádiólázban. Ezt a Magyar Telefonhírmondó Rt. gazdája boldogan eladná olcsó
pénzért; meg kell tehát venni. Ezzel máris megvan a jogalap és a Magyar
Telefonhírmondó és Rádió Rt., melynek kész telephelye, stúdiója,
mikrofonos-erősítős berendezése van a Rákóczi út 22. számú ház IV. emeletén.
1925.
november 10-én megjelent a kormány rendelete, mely a rádiókoncessziót a
Telefonhírmondó Rt.-nak adta. A harc eldőlt. A Magyar Telefonhírmondó és Rádió
Rt. részvényesei közé bevették Horthy Miklósnét és Bethlen Istvánt…
1925.
december 1-én Magyarország is belépett a rádiós országok sorába. majd húsz
esztendőnek kellett eltelnie, míg a rádió – immár a felszabadult haza rádiója
–a nép kezébe került. S most, a 30-ik születésnapon, nem árt, ha a születés
körülményeire, a haszonélvezők örökre eltűnt korára emlékezünk.”
A
korabeli cikkhez hozzá kell még tenni: vajon ki lett a két háború közötti
időszak (1925–1944) rádiózásának első embere? Az a Kozma Miklós huszártiszt,
aki már Szegeden Horthy Miklós (ahogy akkoriban nevezték a „Fővezér”) mellé
állt, s már ott az „elhárítási ügyek felelőseként” ténykedett. Majd az
1920-ban, a kormányzóként államfőnek megválasztott Horthy Miklós katonai
irodájának elhárítási ügyeit felügyelte. Egészen addig, amíg 1925-ben meg nem
alakult a Magyar Rádió és a Magyar Távirati Iroda konszern, amelynek elnökévé
nevezték ki Kozma Miklóst, aki nemcsak hamar beletanult új mesterségének
legavatottabb fortélyaiba és tennivalóiba, hanem mesteri szintre is emelte azt
(lásd Ormos Mária kiváló történész két kötetes monográfiáját Kozma Miklósról).
Kozma
már az 1930-as, Bethlen István miniszterelnök által gazdaságilag
konszolidálódott időben végrehajtotta vállalatának hírszolgálati- és
kulturálódási reformintézkedéseit. 1934-ben a mindössze 33 éves Németh Lászlót
nevezte ki a rádió prózai műsorainak vezetésére, aki kidolgozta távlataiban, de
részleteiben is mindmáig érvényes programját. (A magyar rádió feladatai). Majd
az író úgy gondolta: „küldetését” teljesítette – s visszavonult szerényen
dolgozószobájába, míg kereső foglalkozásként tovább vállalta iskolaorvosi
hivatását.
A
rádióelnök időközben megnyerte legfőbb dramaturgnak és rendezőnek a Nemzeti
Színház igazgatóját, dr. Németh Antalt, zenei vezetőnek pedig a szintúgy
hírneves Dohnányi Ernőt, de még új „Németh Lászlót” nem talált a legfőbb
rádióirodalmi posztra.
Kozma
Miklós segítségére sietett unokaöccse, a festőművész és a Képzőművészeti
Akadémián tanító, a kulturális életben bennfentes Kandó László. Ő a szintúgy
fiatal (alig 30 esztendős), zseniális hírű Cs. Szabó Lászlót javasolta. Az író
és kultúrhistorikus, ráadásul közgazdasági végzettségű „Csé” 1944. március
19-éig, majdnem tíz esztendeig vezette előbb a rádió irodalmi, majd a
kulturális műsorait.
Kandó
Kálmán választása telitalálatnak bizonyult. A művész azután megfestette Cs. Szabó
portréját, ezzel a tréfás sírfelirattal: „Itt nyugszik Szarvas Szív, aki művelt
hulla akart lenni…”
A „Kozma-rádió”
olyan híressé vált, hogy a korabeli világ legjobbja, az angol BBC a középfokozatú
felszereltséggel működő Rádió Budapestet nemcsak Európa rangelsőjének
tekintette, hanem elsőnek szállt ki szigetországából külföldre (azaz a kontinensre),
hogy egy héten át bemutassa Magyarországot a nagyvilágnak!
Történeti visszatekintés
Hogy
a magyar rádiózás következő korszakának (1945) éppen a kiugróan tehetséges
néprajzos, Ortutay Gyula legyen az elnöke, azaz a háború utáni, „romok felett
lebegő” rádió stúdióját ő hozza újra működésbe, az sokszoros véletlenek
összejátszásának eredménye volt. A történet ott kezdődik, hogy az előző fejezetben
bemutatott – a két háború közötti magyar rádiózás szinte média-mágusnak
tekinthető – Kozma Miklós, felnövekvő gyermeke számára az ifjúság számára példamutató,
emberileg karakteres személyiségű házitanítót keresett. Tanácsot és segítséget kért
Németh Lászlótól, aki akkoriban éppen a rádió prózai, azaz irodalmi ügyeiben
töltött be vezető szerepet.
Németh
Lászlónak mindjárt a fiatal tudósjelölt, Ortutay Gyula jutott eszébe, aki nehéz
anyagi körülmények között élt, mivel a Nemzeti Múzeumban – ahogy akkoriban
támogatták munkalehetőséggel a kezdő diplomásokat – olyan „díjtalan
gyakornokként” dolgozott, aki remélhetőleg rövid időn belül havi fizetést is
élvező gyakornokká léphet elő. Így lett házitanító a Kozma-család villájában
Ortutay Gyula. Kozma Miklós megismerve Németh László védencét, hamarosan
felvette a rádió prózai osztályára. S ott
annyira megfelelt, hogy Cs. Szabó László osztályvezető nélkülözhetetlen
helyettesévé lépett elő. Így teltek az évek 1944. március 19-éig, a hitleri
Németország csapatainak bevonulásáig, a megszállásig.
Ortutay
közben politikai szimpátiából a Kisgazdapárt úgynevezett polgári szárnyában
vállalt több fontos megbízatást, Bajcsy-Zsilinszky Endre adjutánsaként. A
nemzeti radikális politikus, Bajcsy-Zsilinszky Endre Ortutayval dolgoztatott ki
olyan oktatási-nevelési tervezetet, amely alkalmas lehet arra, hogy a jövendő
ifjúsága demokratikus alapokon iskolázódjon.
Ám
Ortutay Gyula 1945 tavaszán, a felszabadulás után – immár már „kitanult
rádiósként”– a legmagasabb posztra tört. Az őt figyelő kommunista politikusok felismerték
becsvágyát: ez az ember rádióelnök akar lenni!
Így
1945 februárjában behívták a Magyar Kommunista Párt székházába, s a legfelsőbb
testület, Gerő Ernő vezetésével (Rákosi Mátyás akkor még Debrecenben
tartózkodott) felvette „titkos párttagnak”, hamis néven, amellyel a magasra
megszabott tagsági díjat is fizetheti.
Így
indult meg a Magyar Rádió 1945. május elsején, az új korszak rádióelnökének,
Ortutay Gyulának szárnyai alatt.
Radnóti
Miklósné, aki a rádióban kapott ekkoriban munkát – naplójában – nyílván mindezekről
mit sem sejtve – a következőket jegyezte fel gyorsírással: „…De lehet, hogy nem
soká marad a rádiónál (tudni illik Ortutay), és megy tovább a miniszterség felé.
Nem szeretném…”
Radnóti
Miklósné jósnak bizonyult: Rákosi Mátyás kellő időben a titkos párttag felé
nyújtotta ki kezét, diktátorként megtette Ortutay Gyulát vallás- és közoktatási
miniszternek, hogy vele hajtassa végre előbb az iskolai vallástanítás
eltörlését, majd az egyházi iskolák államosítását.
1945 utáni első műsorigazgató
Londonban,
az elegáns Barbican-negyedben, a hírneves Szent Pál-székesegyház közelében
találkoztam Schöpflin Gyulával, a második világháború után újraszületett magyar
rádiózás első műsorigazgatójával.
Amikor
az egyetemre került Schöpflin Gyula, – ráadásul a „kiválóak iskolájá”-ba, az
Eötvös Collegiumba is felvételt nyert –, annyira radikálissá vált, hogy
1932-ben már illegális kommunista „összeesküvésben” vett részt, aminek nemcsak
a Pázmány Péter Tudományegyetemen volt sejtje, hanem a munkások között (Rajk
László) és vidéken is, például Nagykanizsán (Fejtő Ferenc) irányításával.
A
kormányzat kíméletlenül lecsapott. Országos hírű pert akasztottak a nyakukba.
Schöpflin Gyula nem úszhatta meg ítélet nélkül. Annak ellenére, hogy Babits
Mihály – bár politikailag elhatárolta magát a kommunistáktól – neves közéleti
emberként, a Baumgarten Alapítvány kurátoraként igyekezett az „öreg” Schöpflin
fiáért minden lehetségest megmozgatni, az egyetemen a tanárképző vizsgát nem
tehette le.
„– Kiszabadulásom
után a tanári katedra egyszer s mindenkorra el volt zárva előttem…”
Ekkor
született meg egy új név – Nagypál István –, ami végigkísérte Schöpflin Gyula
életútját. A fordítóból ezután a Nyugat
folyóirat kritikusa, majd elbeszéléseivel „igazi” munkatárs lett.
„– A
Budakalászi Textilműveknél dolgoztam, mint zsákok és zsinegek eladója. Ez az
első pillanatra nem valami lelkesítő feladat volt, de az ipar, a kereskedelem,
a közgazdaság hallatlanul érdekes területnek látszik.”
Budakalászon
– mit sem sejtve a rádiós jövőről – a vele szemben lévő íróasztalnál egy
rokonszenves, szakmájában igen járatos tisztviselő ült: Szepesi György édesapja.
Az
új, demokratikus rádióújság első száma 1945 novemberében jelent meg. Schöpflin
Gyula vezércikkével: „ – A műsorigazgató beszél… Ebben az „üzenetben”
megállapítja: gyökeresen mást kell adni, mint az elmúlt húsz év rádiózása…”
„– Az
aktualitásokon túl a szabad művészet és irodalom megszólaltatása mellett törtem
a lándzsát… Zene, vers, dráma, novella, tragédia és kabaré, cigánymuzsika és
Beethoven, de az arányokat szem előtt tartva. összhangot kellett teremteni
mindezek között! Célunk az volt, hogy eleget tegyünk a legkülönfélébb hallgatói
igényeknek.”
Az új
műsorigazgató – lelkes hangulatú gárdájával – egy-két esztendő leforgása alatt
európai szintű rádiózást teremtett meg Budapesten. Nemzetközi konferenciákon
vett részt, tapasztalatcsere-programokat szervezett, sokat utazott. Elsősorban
az angol rádió, a BBC módszerét, pártatlan stílusát, mértéktartó hangvételét
veszi mintának.
A
végső tanulság: „ – … a rádió, és ezen belül az egyes rádiós műfajok csak akkor
tölthetik be igazán hivatásukat, ha nem veszítik el állandó kapcsolatukat a
valósággal…”
Közben,
mind gyakrabban, mindig élesebb koppintásokat kapott az orrára. Éppen onnan,
ahová illegális múltú, politizáló emberként tartozott: a pártközpontból. Csak
egyetlen példa: amikor azt javasolta, hogy a politikai szónoklatokat ne
„egyenesbe”, többórás időtartammal közvetítsék (ezt a „műfajt” sajátosságot
elsősorban Rákosi Mátyás követelte ki magának, a koalíciós idők mind élesedő
harcaiban…), hanem elegánsan, az esti krónikában, rövid, tömör, lényegre törő
összefoglalóban, azaz rádiós nyelven montázsként. Szigorú megrovást kapott.
(Ekkor fogalmazta meg, hogy hosszú politikai beszéd a rádióban: méreg.)
Megalakították
a kommunista párt rádióbizottságát, amely hamarosan kivette még a napi
intézkedések jogát és gyakorlatát is a csupán „humanista párttag” Schöpflin
Gyula kezéből. Majd megszületett a titkos döntés: felfelé kell buktatni, hogy
az illegális forradalmár neve azért „aranyozott” maradhasson…
„– Máig
őrzöm a két kinevező okiratot, amit 1948-ban kaptam kézhez. Magyarország
stockholmi követének neveztek ki. A kormány részéről Rajk László, a pártközpont
megbízásából Szőnyi Tibor írta alá az új megbízatásomról szóló hivatalos
papírokat. Éppen azok, akik nem sokkal később a Rajk-per fő vádlottjai lesznek,
ki is végezték őket.”
Szélkiáltó
„– A
Rajk-per megütötte a vészharangot számomra… Visszahívtak Budapestre. Ennek a
felszólításnak nem tettem eleget. Tudtam, hogy az én szerepem, ha belevonnak
engem is ebbe a perbe, csak fölösleges áldozat lenne… Nem születtem hősnek, nem
születtem mártírnak… Kénytelen voltam életem talán legdöntőbb lépést megtenni;
lemondani állásomról és állampolgárságomról.”
1950.
január közepén érkezett a család Skóciába. Ahol az orvos-doktor feleségnek
előbb honosítani kellett diplomáját, magyarul: mindent elölről kezdeni… A volt
rádiós műsorigazgató és diplomata pedig egy idő után hasznosíthatta mindazt,
amit annak idején a Budakalászi Textilművekben a gyakorlatban elsajátított.
Előbb a zord éghajlatú Skóciában, majd Londonban kereskedelmi ismereteket adott
elő leendő brit kereskedelmi, üzleti, ipari pályára készülő fiataloknak.
Ha
jól emlékszem, az átalakuló 1998-es év nyara volt az az idő, amikor jelen
lehettem annál a nosztalgikus sétánál, amikor újra „betehette” a lábát a Magyar
Rádió Bródy Sándor utcai épületébe.
„– Örülök,
hogy számon tartanak, mint az ’45 utáni új, demokratikus időszak első
műsorigazgatóját… Sokáig azt hittem, a három Schöpflin közül csak apám, a
mostanában újra felfedezett Schöpflin Aladár él tovább. Meg a fiam, György, a
londoni egyetem politológia professzora, aki az utóbbi években annyiszor
szerepelt a budapesti rádió Bródy Sándor utcai stúdiójában is.”
Schöpflin
Gyula visszaemlékezéseinek ezt a címet adta: Szélkiáltó. A kötet mottója
magyarázat a könyvcímre: „A szélkiáltó vándormadár. Kelet-Európából átterjedt a
brit szigetekre is. Óvatos madár, némán húzódik meg, ha veszély fenyegeti.
Röptében hangja melankolikus, hosszan tartó kiáltás…”
1945 után
A
háborús romokból újjászületett demokratikus Magyar Rádió a koalíció olyan
szűkre szabott két és fél esztendejében (1945-1948 első fele) magával hozta a
háború utáni időszak minden életet igenlő, mondhatnánk „Ady Endrés” tobzódó
mámorát. A magyar akarat csodája volt az a kivételes időszak.
És
mi ebben a csodálatos, soha többé még nem ismétlődő időkben kezdtük meg
riporteri pályánkat. Amikor az 1946 augusztus elsején beköszöntő új pénznem, a Forint
Közép-Kelet-Európa és a Balkán
legirigyeltebb, legstabilabb pénznemének számított a Bécstől keletre eső
„földféltekén”. Nemhiába lett kelet kis-Párizsa Budapest, külsőleg is
kiviláglott: a szegényes Bécsben még a közvilágítás sem működött esténként, míg
a magyar főváros ezerféle fényben pompázott.
Ám
ez az aranyvilág hamarosan füstként szállt tova a történelmi időkben: beköszöntött
a kommunista hatalomátvétellel megsavanyított Fordulat Éve, a Rákosi-korszak
totális diktatúrája. Letartóztatták, egy értekezletről váratlanul hívva ki Szirmai
István rádió elnököt. Két rádió alelnök közül az egyiket lakásáról vitték el, a
másikat a Gellért-szálló étterméből, miközben egy baráti szocialista ország
rádiódelegátusának tiszteletére adott vacsorát.
Beértünk
egy sötét alagútba. Azért írok alagutat, mert onnan nincsen kiút, még kiugrani
sem lehet!
Milyen
volt az 1950-es évek rádiózása? A rádiót mindenki hallgatta, mivel az új
„szocialista rendszer” egyetlen, mindenkor nyitva tartott, szüntelenül harsogó
beszédű „ügyes” és hírhedt szerszámának számított.
Cifra
nyomorúságról kellett „beszámolnunk”. Sok-sok harsogó zenével,
kívánsághangversenyekkel, a városok, az „egy falu-egy nóta” cifra
összeállítással, az ország háromezer községének parasztsága számára.
Hanganyagban fel kellett csillantani mindazt, ami a valóságban valóban szép
lehetett volna, ha egy szabad világban élünk.
Az 1956-os forradalom eltiprása után…
Kevesen
tudják, hogy miként lett éppen Kádár János az ’56-ot követő, hosszú, több mint
harminc esztendős korszak névadója, az „új diktátor”, aki a Rákosi-féle szovjet
mintát követve előbb akasztatott, kíméletlen terrort alkalmazott, végig verette
különítményes karhatalmistáival a fél-országot, megfélemlített, és gerincek
százezreit tette „hajlíthatóvá”, hogy azután beköszönthessen a béketábor által olyannyira
irigyelt gulyás-kommunizmus „aranykora”.
A
forradalom győzelmének napján, 1956. október 30-án Kádár János még a
Parlamentben működő Szabad Kossuth Rádió mikrofonja mögött állt, hogy Nagy Imre
miniszterelnök köszöntője, majd Tildy Zoltán (Kisgazdapárt) és Erdei Ferenc
(Petőfi Párt) után a frissen megalakult Magyar Szocialista Munkáspárt nevében
köszöntse egy új, szabad világ eljövetelét.
Kádár
János ezekben a forradalmas napokban többször kinyilvánította: hisz a
forradalom győzelmében, sőt Andropov szovjet nagykövettel (Moszkva tejhatalmú
megbízottjával) vitázva kimondta azt is, hogy akár fegyvert is hajlandó fogni
annak védelmében!
Ám
ez történt tegnap… – ahogyan mondani szokták –, tudni illik másnap délutánra
Kádár szőrén-szálán eltűnt. Következő napra sem került elő, pedig a késő esti
órákban közvetítette a Szabad Kossuth Rádió (hangfelvételről) azt a történelmi
fontosságú beszédét, amelyet a győzelmes forradalom értékelésének szánt.
Felesége,
aki sűrűn látható volt a Parlamentben a tágas folyosókon, sem tudott róla.
Kétségbe volt esve, kereste: hol van János, ha előkerül, nem engedem
politizálni, legyen csak kertész (egyszer már „eltűnt János” Rákosi foglya
lett, hosszú esztendőkre…).
A
feleség még Nagy Imre titkárságán is kereste férjét, ám ott sem tudtak róla…
(Valamit sejthetett azért Kádár Jánosné, mivel közvetlenül 1945 után, előző
férjével együtt, a frissen megalakult politikai rendőrségnél, az ÁVO-nál –
Államvédelmi Osztály – szolgált.
Kádár
János november 4-én hajnalban került elő. Furcsa rádióállomás sugározta
beszédét a Munkás-Paraszt Forradalmi Kormány megalakulásáról.
Hogy
hova tűnt október 31-e és november 4-e között a Nagy Imre-kormány
államminisztere és az újonnan megalakult MSzMP főtitkára – egyszerű a
magyarázat: Moszkvába… Oda „csalta” őt, Münnich Ferenc, a szovjetek legmegbízhatóbb
embere.
Úgy
kezdődött, hogy a Parlamentben Münnich Ferenc odaszólt Kádárnak: azonnal a
szovjet követségre kell menniük! Gépkocsit igényelt, s még a télikabátot sem
engedve Kádárnak felvennie, betuszkolta a kocsiba. A szovjet nagykövetségnél
azután egy szovjet terepjáróba ültette át útitársát.
Az úti
cél Moszkva volt, a Kreml palotája. Ahol Hruscsov, néhány perc alatt meggyőzte
Kádárt: vagy vállalja „az első ember” szerepét, vagy szabad kezet adnak, újra
Rákosinak.
A Kádár-rádió vezetője
A
Kádár János jól tudta, hogy legfontosabb agitációs és hírközlési eszköz az
emberek millióit nap mint nap befolyásoló rádiókészülék. Ezért 1956 után egyik
legfontosabb feladata a Magyar Rádió első emberének kiválasztása.
Kádár
annakidején, még belügyminiszter korában felfigyelt egy, a pártközpontban
dolgozó fiatalemberre, aki később, a Belügyminisztérium II-es, hírszerző
osztályának vezetője lett, s az ÁVH ezredeseként 1954 szeptemberétől 1955
decemberéig kiválóan vezette részlegét, majd a forradalom előtti időket
belügyminiszterhelyettesként élte végig.
Ez
az ember dr. Hárs István volt, aki 1957-ben a Magyar Rádiónál el is kezdte munkáját,
hogy azután jól megismerve az új, Kádár számára fontos „terepet”, 1974 és 1988
között az oly bonyolult módon működő intézmény elnökévé lépjen elő. Tekintélyét
az is növelte, hogy az utolsó időszakban az MSzMP Központi Bizottságának
tagjává választották.
A
tényekhez tartozik, hogy a Kádár-rádiósok mindig legnagyobb tisztelettel, az
elismerés hangján szóltak az „Elnök elvtársról”, aki nemrég hunyt el, 90
esztendős korában.
Furcsa
ellentmondásokat old fel a demokrácia légköre: a magyar munkásmozgalom egyik
kimagasló személyének tiszteletére alapított Demény Pál-díjat egyformán kaptuk meg dr. Hárs
Istvánnal. Aki az új évezred elején részesült ebben a kitüntetésben, míg én
1996-ban, a forradalom 40. évfordulóján
Kopácsi Sándornak, Budapest ’56-os rendőrfőkapitányának társaságában, aki
börtönbüntetése után emigrációba kényszerült „örökös időkre”.
Hogyan tovább, Magyar Rádió?
1990.
március 15-ével rehabilitáltak, s újra az irodalmi osztály munkatársa lettem.
1992 tavaszán a Magyar Nemzet napilap meghívott főszerkesztőhelyettesnek –, a
Rádió biztosított: állandó külső munkatársként dolgozhatom tovább.
Ám
amikor az 1994-es választások után a Kossuth-adó főszerkesztője nem volt
hajlandó műsorra tűzni az 1954 utáni első műsorigazgatóval (Schöpflin Gyula)
készített egyórás rádió-portrémat – éreztem, megváltozott a helyzet… Ahogyan az
egyik régi munkatárs a fülembe súgta: – Hadari elvtárssal (ez volt a gúnyneve)
nem versenyezhetsz…
S
azóta, hiába készítettem másfélszáz rádióműsort, sorban sorozatokat, portré
műsorokat (Megmentett hangszalagok – írókkal, Hogyan láttam a 20. századot? –
tudósokkal, Elindultam szép hazámból – emigrációból hazalátogatókkal,
hazaköltözöttekkel, Hajszálgyökerek – „mini-portrék”
a magyar múlt neves személyiségeivel, stb.) valahogy zárva maradt számomra és
kiváló riportalanyaim számára a Rádió Hangtárának bűvös ajtaja…
Vagy
azok őrzik, akiket a Falurádióban úgy emlegettünk, hogy kutyára bízták a hájat,
mint például „hadari elvtársra”?
Hébe-hóba
előveszik, tessék-lássék egy-egy riportomat, mutatóba, ám mintha éles különbség
lenne a régi rádiósok (1990 előttiek) és az „új rehabilitált” régi-új, 1946-os
rádiós anyagai között…
Pedig
mindkét „oldal” legjobb rádiós produkcióit egyformán kellene ismételni – hiszen
a régi tapasztalat a rádióban még inkább érvényes (az ismétlés, a tudás az ismeretek anyja…),
mint például az aktuális napi- és heti-híreket egyre inkább és gyorsabban
kergető írott sajtóban.
Jövőre
elérjük 2016. év októberének ama nevezetes napját, amikor visszaemlékezünk 1956
parázsló, biztató, szabadságért kiáltó időszakához. S ez az alkalom még inkább
arra biztatja a Rádió vezetőit és szerkesztőit: mutassák meg, hogy a sokféle
kereskedelmi rádiózás közepette a Magyar Rádió nemcsak a legkülönb, de a
legidőszerűbb is a soha el nem feledhető Múlt emlékeinek újra és újra megtörténő
visszaidézésében.