Varga Lajos: Az életösztön és a lelki ösztön küzdelme Csokonai életében


irodalom, tanulmány



„Lehettem volna oktató, nem ily
töltőtoll koptató szegény legény...”
(József Attila)


Akkoriban egyetlen kicsapott diákot ismertünk még csak, akinek a szobra nem messze állt a Kollégiumtól, abban a kis hurokban, amit a villamossín kanyarított mellé (a sínek egyengetésekor innen tették arrébb a szobrát), ünnepi alkalomra varratott zsinóros ruhájában, rokokó fürtjeivel, lanttal a kezében, már a debreceni igényeknek megfelelő lírai díszpolgárrá dicsőülten. Pedig a Békaegérharc írója vagy az Óda az árnyékszékhez szerzője akkor se, de később se illett a cívis igényekhez.
Híres per volt a Csokonai pöre. Több évig tartott, és innen a Kollégiumból csapták ki, ahova a gimnázium épületéből hetente mi is átjártunk rajz- és énekórákra.
Ismertük az ellene felhozott – koholt és valódi – vádakat, néhányat ezekből a mi fejünkre is rá lehetett volna olvasni, például, hogy nem minden istentiszteleten vettünk részt mi sem, vagy hogy a sapkát, az orando et laborando jelvénnyel, néha nem a fejünkön, hanem a zsebünkben hordtuk.
Legjobban tetszett a kulacsos história, ami arról szólt, hogy Csokonai pipázva, a bundájára dűlve iszogatott a csikóbőrös kulacsból diákjaival (a hortobágyi vásáron egyszer majdnem megvettem egy hosszúszőrű juhászbundát), aztán vádpont lett abból is, hogy mivel rossz alvó volt, néha párnát vitt fel az osztályterembe, sőt kintről ágyat is hozatott be, és két-három éjjeli bagoly tanítványával hajnalig diskurálgattak gyötrő gondjaik között, talán a lélek halhatatlanságáról is.
Az éjjeli beszélgetések mindig izgalmasabbak voltak a nappalinál. Ezt bizonyítja Huckleberry Finn és Tom beszélgetése is a temetőben.
Nagyobb súllyal eshetett latba – és ezt már nem is tudta kivédeni –, hogy a Nagyerdőn, a csőszház előtt (ahol ma egy Leveles csárda áll), húsz pipázgató vén diákja füle hallatára az egyik professzorát annyira kihozta a sodrából megjátszott alázatosságával és önleépítő gúnyolódásával, hogy az magából kitörve így förmedt rá:
„Te semmirekellő, esztelen ember, nem veszed figyelembe a köztünk lévő viszonyt [nem bizony, Csokonai nem vette figyelembe, és valószínű, mi se], én professzor vagyok, te diák, így nekem alárendeltem is, menj innen tüstént, mert ha nem hagyod abba az arcátlankodást, mielőtt nyilvánosan módom lesz rá, magánúton veszek elégtételt, felpofozlak és kilöklek az ajtón!”
Nagyon élveztük, mikor O. Nagy Gábor irodalomtanárunk felolvasta a jegyzőkönyvből ezt a részletet, és erre Csokonai nem is válaszolhatott másképp, mint hogy a diákjaival eldanoltatta a Jutka Persi nótáját, ami így kezdődött: Én gyilkosa gömböcnek / nagybélű vagy, barátom, / a szép Jutka Persinek / őt is befaltad... És így végződött: …kígyók, békák, viperák, pokolbéli fúriák, kísérjetek az égbe, Jutka Persi ölébe… Hallgatók és dalolók ugyanarra a helyre gondoltak, mivel ezt annak a professzornak énekelték el, akiről az egész Csapó utcán beszélték, hogy együtt él a szolgálójával, és milyen szégyen, hogy már fel is csinálta.
Irodalmi válasz volt ez a legkevésbé sem irodalmi sértésre. Csokonai nem volt szabályos ember (talán az arca sem, amit kissé ragyásnak is mondtak), de nagyon tetszett az a magyarázata, hogy azért nem jár a templomba, mert orvosi tanácsra állandó testmozgásra van szüksége, és nem képes egy óráig egy helyben ülni, még kevésbé istentisztelet alatt, és betegsége miatt nem szenvedheti a templomban megszokott hangos (óbégató) éneklést.
Azt hiszem, ez ma is elfogadható mentség lenne bármelyik templomból való elmaradásra.
Azt viszont már nem lehetett elfogadni, és ez volt a legsúlyosabb vád ellene, hogy a halasi legációból nem tért vissza rögtön a Kollégiumba, hanem egy kis kerülővel felutazott előbb Pestre, majd Budára, magyarázata szerint azért, hogy az írásai kiadatásához pártfogókat találjon, tehát szó sem volt róla, hogy a pénzt elmulatta volna. S ami már utólagos feltevés: szemtanúja lehetett Martinovicsék kivégzésének is, ami éppen az 1795-ös év húsvétja után, május 20-ra esett, mert, ha már fent volt, nem maradhatott ki ő se ebből a szomorú látványosságból.
Ennek a feltevésnek – hála isten – semmi nyoma sincs a Kollégium vallatási jegyzőkönyvében, mint ahogy annak a másik elképzelésnek sem, hogy hazatérve Debrecenbe, a Vérmezőn látottaktól felzaklatva, szobáról szobára járt, és elmesélte diáktársainak a szörnyű történetet.
A kihallgatási kérdésekben nem szerepel ez a feltételezés – sem kérdés, sem célzás formájában (mint ahogy 1958-ban az én kihallgatásomkor is kimaradt a vádpontokból a legsúlyosabb ítélet alá vehető tettünk) –, és nem tudjuk, hogy ez a „sedes” nagylelkűségét bizonyítja-e vagy tájékozatlanságát, vagy éppen egy közéjük tartozó ismert személyt akartak így menteni.
Nem tudhatjuk. De két ponton nagyon is szembetűnők a kihallgatott személyeket koholt irányba egyengető, piszkálódó vallatások. Például a megrökönyödést kiváltó éjfél utáni borozgató beszélgetések esetében, vagy a Bacchus-temetés ceremóniájának forszírozásában, amikből – láthatóan – azt szerették volna kihámozni, mintegy a diákok szájába adva a szót, hogy ezeken a feltűnést keltő kurjongató rendbontásokon valamiféle dioniszoszi orgia zajlott le a békés nyugalmú termek szomszédságában. S a pipázás, ivás bűnét mintha szerették volna még valamilyen hitelrontó bűnnel is megtoldani, például a diákjait maga mellé csalogató, fajtalan játékra biztató tanár bűnével is.
A sugalmazó kérdések nagy száma erre vallott.
A hatalmi székükbe belemerevült tekintélyek szívesen kevertek volna egy adag koholmányt is a kezük közül kicsúszó egyén elleni pörbe.
Valakinek nem volt elég a költő személyiségéből (kezdődő betegségéből) adódó botlások listája, jó lett volna még megtoldani az erkölcsi megrontás vádjával is.
A másik ütközési pont pedig Szilágyi professzor kerékvetőkőként merev egyénisége volt, aminek homokkő sarkába Csokonai akkor is beleverte magát, ha a legjobb szándékkal lépett is egyet, például ha valamelyik ismerős családhoz ment ki látogatóba (miért nem kért engedélyt és kísérőtársat?), vagy ha a hideg templomteremből távol maradását – utólag – indokló orvosi igazolást akart hozni (már elkésett vele, ne hozza). S ő volt az a jóakaró, aki Csokonait – bár a tanulmányai szerint megérdemelten – szándéka ellenére kivonszolta a magányos hajlamait követő pályáról, és odadobta a preceptori munka megalázó, fárasztó beosztásának.
A Csokonaira vonatkozó vagdalkozó megjegyzései mélyen sértőek lehettek, ez jól kiolvasható a költő el nem küldött (de mégis ellene fordított) önmagát gúnyoló leveléből („én ostoba, egykori fatuskó, fügetörzs” alkalmatlan a tanításra, „véletlenből lett isten”, aki az iskola szokásait „hitvány alattvaló létemre gigászi merészséggel fel akarom forgatni”). Sorozatos sértegetései nem is válthattak ki mást Csokonaiból, mint a szolgalelkeket s az alattvalói megalázkodást parodizáló öngúnyt, s záradékként azt a sokat emlegetett Jutka Persi ölére célzó dalt.
A kérdések és vallomások között azonban egyetlenegyet sem találunk, ami a jakobinus kört vagy a Kazinczyhoz fűződő kapcsolatát érintette volna.
A koholmány még nem koncepció.
A gyülekezetiség kollégiumi, egyházi szabályaival gyakran felölthette magára – mint ebben a pörben is – „az emberi rabságnak, a szabadság tagadásának” formáját, és a maga tekintélyébe merevedő masszivitásával ránehezedett a személyre, s ellenséges reagálásai letagadhatatlanok vele szemben. Leple lehetett különféle személyes intrikáknak vagy szolgai alkalmazkodásnak is, de intézkedéseiből megközelítően se tudta olyan mértékben kilúgozni a lelkiismeret és a helyi hagyomány normáit, mint amennyire majd a XX. század kollektivista ítélkezéseiben sikerült.
Ítéletével nem akarta véglegesen törölni a költőt a létezők sorából, hanem csak a maga Tekintélyének a tiszteletére akarta rászoktatni, vagy ha ez nem megy, és nem szokik meg, akkor megszöktetni.
És ez sikerült is: Csokonai, mielőtt térdre kényszerítették volna (kálvinista létére), emelt fővel és egyenes derékkal távozott. Pontosabban, megszökött a várható ítélet elől, az elöljárói jóváhagyást mellőző oratóriumi nagy búcsúbeszédének elmondása után.
De nemcsak ebben az esetben nem igényelte a fölöttesei jóváhagyását, hanem semmiben se, ami az ő függetlenségét és személyisége kibontakozását sértette volna.
Kétségtelen, a függés helyett a függetlenséget választotta, már akkor, amikor seniorok határozták meg az imádkozás és munka, a kollégiumból kilépés vagy a templomba vonulás rendjét is.
Ő jobban tudta, hogy neki mire van szüksége, mint ahogy azt a Kollégium főpohárnokai tudni akarták. Látszólag elfogadta a rendet, de gyakorlatilag „kijátszotta” az előírt szabályokat. Ha ki akart menni, engedélyezte magának a kilépést, a szabadban sétáláshoz igazította az óráit, a takarodó után, mikor mások aludtak, ő halaszthatatlan kérdésekről vitázott, és ha kigúnyolták, kivédhetetlen öngúnnyal vágott vissza (érdekes formája ez a paraszti gúnyolódásnak).
A tanítványait nem volt kedve regulázással megalázni (ki mondja meg, hogy hány éves kortól nem szabad pipázni?), de a professzorai előtt ő is csak komédiázva állt haptákban.
Nyilván se az uralkodáshoz, se a szolgálathoz nem érzett kedvet magában, amiért bölcs elöljárói rásütötték, hogy aki tanítványnak engedetlen, az preceptornak se lesz jó.
Mint általában a személyiségek, ő is csak a kölcsönösség talaján tudott érintkezni alárendeltjeivel éppúgy, mint a föléje rendeltekkel.
Mint ember az emberrel, mint polgár a polgárral.
Nem valószínű, hogy túlságosan komolyan vette a fölötte álló hierarchikus fokozatokat, a seniori, kontrascriba, esperesi tagolódásokat. Nem befelé, inkább kifelé tagolódott a társadalomból.
Professzorai állításaiban éppúgy visszataszítónak tartotta a valótlan vádakat, mint ahogy nem tűrte el a szobatársaitól sem. Nagyobb értéket érzett magában, mint amit a Kollégium adhatott neki, vagy tőle befogadhatott, és tisztában volt azzal, hogy ezt az értéket – ami nem az itt szerzett ismeretek szolgai ismétléséből állt – nem ettől a hierarchikus világtól kapta.
Ahogy a perszonalisták mondanák, nem ő volt része mindannak, ami korából univerzális volt, hanem az ő személyében rejlett a rokokó, a felvilágosult, a szentimentális, a debreceniesen nyers, kollégiumi univerzialitás csírája, és volt benne valami, ami nem a tapasztalásból származik, hanem az ismeretlen minőségből.
És paradox módon egyesítette magában a „személyest és személyfölöttit, a végest és a végtelent, az állandót és a változót, a szabadságot és a sorsot”. (Bergyajev)
Ebben a pörben Csokonai legyőzte magában a konformista, alkalmazkodó polgárt, és szabadjára engedte a teremtő erőt képviselő személyt.
Debreceni létezését a kollégiumi és egyházi rend determinációja fölött aratott győzelemnek könyvelhetjük el. Méltó lett rá, hogy leváljon a Kollégiumról, mert a Kollégium nem volt rá méltó, hogy befogadja. „A fa olyan súlyos gyümölcsöt hozott, amelyet már nem volt képes elhordani.” (Barta János)

*

Majd később, elméleti fejtörőként eljátszottam azzal a gondolattal, hogy vajon nyert volna-e az irodalom vele, ha Csokonait akkor nem zárják ki a Kollégiumból. Mint ahogy József Attila is ellabdázott 32 éves korában egy kávéházi asztal mellett azzal az ötlettel, hogy lehetett volna oktató is, nem „ily töltőtoll koptató szegény legény”.
Csokonai is lehetett volna, ha figyelembe vesszük a tudományok iránti érdeklődését és a művészet nagy férfijai iránti vonzalmát, a kollégiumi könyvtár igazgatója is (a könyvtár menedékhelyét előttem is meglebbentette negyedéves koromban Kardos professzor úr), vagy az olasz, latin, német nyelvekben való jártassága után kinevezhették volna a modern és klasszikus nyelvek professzorának is. Megválaszthatták volna Debrecen környékén bármelyik gyülekezetbe papnak is – bár az egyházi körökkel kapcsolatos fenntartásai ismertek voltak –, de mint gazdálkodó lelkipásztor, lelki nyája mellett akár bégető nyájjal is rendelkezhetett volna, vagy a svájci tehenek nemesítésével és a borkészítés francia mintáit követve a megye jó nevű borászai és mintagazdái közé emelkedhetett volna. Néha verseket is küldött volna be kalendáriumoknak és helyi almanachoknak a díszeit sárgulva porba temető őszről és a házak ereszére jégcsapot rakó télről, vagy a borocskával együtt torkán lecsúszó Ámorról, amit ugyan egyházi elöljárói nem mindig olvastak volna helyeslő hümmögéssel, annál nagyobb elismeréssel fogadták volna Kotsi István rektor úr névnapja alkalmából írt hexametereit és a Szilágyi professzor úr nagyon esedékes házasságkötése megünneplésére nyélbe ütött 65 centiméter hosszúságú versezetét. És senki nem gátolhatta volna meg, hogy rokokósan zsinórozott hexameterekben ne udvaroljon tovább Batthyány hercegprímás őméltóságának, versei közül legfeljebb kimaradtak volna a Lilla-dalok (a Himfy-rajongók örömére), s nem készült volna el a tihanyi ekhónak panaszkodó elégiája sem. Lehet, hogy éppen őhozzá ugrott volna ki majd egy ökörnyálúsztató őszi napon a Kollégiumból egy jó torkú fiatal költő, hogy együtt iszogasson Csokonai tiszteletes úrral, aki miután komótosan lelépkedett volna fiatal barátjával a már korhadozó grádicsú pincéjébe, nagy hozzáértéssel addig „berhelte” volna a csapot, míg az sikeresen beletörik a hordóba, és a bor előbb csak vékonyan, majd egyre erősödő sugárban kezd folydogálni a hordó alatti homokra. Mire ő eresedő lábikráira guggolva, tenyerét a csap likára tapasztva költő barátját kínjában átzavarta volna a szomszédba csapért, ahol az valamiféle mulatozásba keveredik és teljesen megfeledkezik róla, és majd csak jó későn érkezik vissza a várakozásban addigra már teljesen eltikkadt tiszteletes úrhoz.
A történetet akkoriban Álmosd, Kokad, Hajdubagos borozgatói jó homoki vinkó mellett sokat mesélték, és addig toldozgatták-foldozgatták, míg az végül eljutott Petőfi fülébe is, és erről írta meg a csapot-papot feledő jókedvű költőről és bizonyos Cs. Vitéz Mihály – ma már csak egyházi évkönyvekből ismert – kálomista papról szóló híres versét.
Így is történhetett volna, illetve éppen így nem történhetett volna, mivel hogy a történéseknek végtelenbe vesző okai közül mi csak a látható körülmények legkézenfekvőbb okait vagyunk hajlandók figyelembe venni, de az oktalan „okokról”, amelyek már első pillanatban a személy látszólagos érdeke ellenére hatnak, mit mondhatunk. Legfeljebb annyit, hogy – mintha – létezne egy rejtett, még a költő előtt is ismeretlen, csak felvillanásokban „megnyilatkozó” érdek, amit majd csak a pálya végéről visszatekintve lehet felismerni.
Ahogy utólagosan alkotunk képet egy földrengés kiterjedési körletéről is, de mélységéről, hogy milyen mélyről indult el, talán még akkor sem.
A zsenialitás ismeretlen erők borzongása. A kortárs környezet éppen ezért a borzongásért utasítja el magától a személyiséget.
Majd később (a művész halála után) éppen ezért fogja mérsékelt adagokban igényelni.
A tevéről-tűfokáról szóló példázatnak a fonákja ismeretlen, ami arra hívná fel a figyelmünket, hogy nemcsak a gazdagnak nehezebb bejutni az Isten országába, még a tű fokánál kínlódó tevénél is, hanem a lelki ösztönzésüket követő, „túl súlyos” személyeknek is nehéz – vagy inkább majdnem lehetetlen – a nyugodt, polgári egzisztenciát ígérő Hatalom kapuján átjutni.
Elméleti kérdésnek talán izgalmas, hogy vajon milyen pályát futhatott volna be Csokonai, ha elvégzi a teológiát, majd a jogot, s a város vezetősége, akik között több jóakarója is ült, superintendensi székkel kínálja meg.
De sokkal izgalmasabb – sőt nyugtalanító – nyomon követni a debreceni per fordulatait, amiről előbb-utóbb az a benyomásunk támad, hogy ezt az ellenfelei által újra élesztett és gerjesztett tüzet leplezetlen őszinteségével állandóan maga is táplálta.
Félrelépései között nem egy volt, amit mások is elkövettek és megengedtek maguknak – a templomból való elmaradást többek között a fölöttesei is –, de ennyit és így együtt véve, amennyit ő megengedett magának, nem valószínű, hogy bárkinek elnéztek volna.
A fölé rendelt Hatalom szándéktalan ingerlésében – bár a szándéktalanságról nem lehetünk meggyőződve – a végső határig elment. Nem lázadásával, hanem éppen az érvényben lévő Tekintély mellőzésével.
„Víg-borzadás” és balsejtelem nélkül aligha követhetjük pályája kanyarulatait, ahol a debreceni kicsapatása után minden fordulóban lerúgott magáról valamit a továbbtanulás vagy a polgári egzisztencia kínálataiból.
Debrecen után – megtévesztően – mintha lépést akart volna tenni a pesti filozófiai fakultás irányába is, de még ennek az évnek a végén már Sárospatakon találjuk, és itt jogot tanult (belelapozott néhány törvénykönyvbe). Kedvezően fogadják, Kövy professzor a legderekasabbak közé számítja, de hat hónap múlva otthagyta Patakot is. A magyarázat érthető, kiábrándult a jogból egy ésszerűtlen paragrafus miatt (ma egy hónap alatt kiábrándulhatna). Valamit az „okos uraknak” mindig hagy maga után: Lőcsére megy, hogy a német nyelvben tökéletesítse magát, és gyakorolja a jogot. Természetesen nem ment Lőcsére, és nem gyakorolta a jogot.
Helyette megpróbálta a lehetetlent: polgári biztonság nélkül elnyerni egy polgárlány kezét. A kegyeit sikerült, de a kezét annál kevésbé.
Amit a keszthelyi Festeticsnek ígért a Svájcba való kifutásról, hogy a tejgazdaságot tanulmányozza, esetleg a sajtkészítésben tökéletesítse magát, majd utána – mivel hogy jó futó – még Franciaországba és Olaszországba is kifutna, hogy a borkészítés módját „megtekintse”, erről már nem lehet tudni, hogy az utópia nagyobb-e benne, vagy a szemfényvesztő kalandorság. Ennél merészebb fantáziával már csak János vitéz lovagolt át a fügét termő Tatárországból Taljánországba, onnét pedig Lengyelországon át Indiába, hogy átugorjon a vele szomszédos Franciaországba is.
Túlságosan nem csodálkozhatunk rajta, hogy Festetics gróf „igen csudálkozott”, mikor a Georgicon megígért négy könyvének fordítása helyett Csokonai csak a második könyv fordítását küldte el neki, és azon se csodálkozhatunk – ezek után –, hogy aggódva kéri Csokonai urat, hogy vagyonát, értékét nehogy elvesztegesse a gazdaságbéli tudományok megtanulására, mivel hogy a gazdasági és természettudományok oktatására már premontrei szerzetes tanárokat kért fel.
Nem tudhatta ő sem, mint ahogy mások sem, hogy ezek a „töredékek” messze maguk mögött hagyták a tekintetes, nagy tudású Kovács Józsefek és Rajnis Józsefek biztos befejezésre számító dicséretes erőfeszítéseit.
Nem tudhatta, hogy ezek a „széllel bélelt”, „fellengzős” ígéretek egy fogózkodóját elveszített tehetség kétségbeesett kapaszkodási kísérletei. A társadalmi törvény hajótöröttjének utolsó kinyúlása az „áhított” polgári biztonság szalmaszála után.
Mert mást kívánnak az „életösztönök”, és újra mást a „lelki ösztön”.
Ma már tudjuk – ilyen távolról könnyű tudni –, hogy Csokonai és az irodalom azzal nyert, amit elveszített, hogy nem lett debreceni professzor, és nem lett pataki jogász sem, még kevésbé Lillát hintón Keszthelyre utaztató georgiconi professzor.
A Hatalom letéteményesei (nem bízzák magukat a rokonszenvükre) tudatosan védekeznek az újítókkal, a lélek ihletését követőkkel szemben, és lezárják előttük a sikert ígérő ügetőpályát, de a belső hang hívását érző személyiség is védekezik, ösztönösen az őt nyesegető, a törvény moslékos vedréhez terelő társadalom ellen.
Csokonai életösztönével végigfutotta, végigtapogatta a pályát, ami ebben az alattvalói engedelmességre épülő világban elérhetőnek kínálkozott neki, és amit, hála lelki ösztönzésének vagy inkább rugódozásának és a „tyrann törvénynek”, nem érhetett el.
Mert „mindeneknél termékenyebb csíra” volt „benne a szabadság szeretete. Őnála ez először csak képzelődésben, gondolkodása módjában állott, aztán általment az ő egész magaviseletébe, s lett az ő lelkének... legeredetibb karaktere”. (Domby Márton)
Volt benne valami, ami átrendezte, bomlasztotta környezetének és a tanultaknak a szabályait, mert csak ebben a korlátait levetkőző állapotban tudta „határtalanra terjengetni kisded lelkét”, s ebben tudott szétcsapni, „mint a sebes villám setétes éjjel”, és teremteni „új dolgokat s a semmiből világokat”.