Vasi Szabó János: Ballardia - John G. Ballard munkássága


irodalom, kritika
  


A világháború utáni angol fikció előszeretettel fordult a katasztrófa történetekhez, e zsáner nagyhatású írója John Wyndham; a Triffidek napja, az Újjászületés vagy a Szemünk fénye sikere epigonok sorát indította arra, hogy „könnyed katasztrófa mesékkel” árasszák el a könyvpiacot. (Néhány ügyes kísérlet is volt köztük, mint John Christopher A fű halála című hatásos története) Méltó utódra a hatvanas évek elejéig várni kellett, ekkor lépett színre a tehetséges John G. Ballard, egy sor intelligens és könnyed történettel örvendeztette meg az angol olvasókat, nem meglepő, hogy az 1964 után kibontakozó Új Hullám egyik vezéralakja lett. (Rosszmájú kritikusok szerint, mire a New Weave igazán tajtékozni kezdett, Ballard megírta már sf művei javát: The Wind from Nowhere , A vízbe fúlt világ,The Drougth,fő műve a The Crystal World 1960 és 66 közt készült.) Az, hogy mért jelent meg ilyen mennyiségben a nyugati lektűrben – az USA-t is ideszámíthatjuk –, az ötvenes-hatvanas években az ökológiai katasztrófa rémképe, magyarázható azzal: a tudomány érdeklődése is Földünk biológia életének változása irányába fordult. Sorra jelentek meg a tudományos értekezések a földi bioszféra romlásáról, a zsáner, jelesül a science fiction is igyekezett fölzárkózni a figyelmeztetésben,ráadásul ez a témakör közelebb sodorta a sci fi  műveket a szépirodalom főáramlataihoz. Ne feledjük, a hatvanas évek komoly társadalmi, szociológiai változásokat hozott a világ fejlett országaiban, a kampuszok ifjúsága, akik mindig nyitottak voltak a liberális, szociáldemokrata eszmék iránt, a paletta a kommunista, sőt a radikális maoista nézetekkel színesedett. Sok fiatal író, köztük Ballard, felfigyeltek a közelgő ökológiai problémák drámai jeleire: a nyugati civilizáció motorjaként működő kapitalizmus olyan külső feltételeket teremt egy ökológiai válságához - ami már általános, sőt radikális társadalmi érdeklődéshez vezethet. A versenyen és terjeszkedésen alapuló, „növekedj vagy pusztulj” piaci elv körül szervezett kapitalizmusnak le kell győznie, és az érdekeinek megfelelően át kell alakítani a természeti világot – közben puszta homokká változtatja a termőtalajt, a légkört szennyezi, megváltoztatja a bolygó teljes éghajlati viszonyait, miközben a földet alkalmatlanná teszi az élet komplexebb formái számára. E nézet szerint ökológiai ráknak bizonyul, egyszerűsítheti az összetett ökoszisztémákat, amelyek évmilliókkal korábban a természetes evolúció útján jöttek létre, ám elpusztításukhoz elég egy emberöltő vagy még annál is kevesebb idő... Ballard ezt első regényeiben nem fogalmazza meg direkt módon.  Később nyíltabban szól a magyarul is olvasható művekben, mint a Karambol,a Toronyház,a Hello Amerika és több novella : az ökológiai ciklusok legsúlyosabb zavaró tényezőit a világ nagy ipari központjaiban találja meg, amelyek nemcsak mérgezik a vizet és a levegőt, hanem üvegházhatást okozó gázokat termelnek, amelyek közre játszanak a  jégsapkák megolvadásában, az óceánok a jövőben elárasztják a bolygó hatalmas területeit. Ez a machiavellista szellemiség nyíltan hirdeti, hogy az ipar és a vállalkozások számára a maximális profit elérése érdekében bármit elfogadhatónak kell tekinteni.  Ez etikailag is erkölcstelen, az élet számos területén megmutatta már káros hatásait, de legnagyobb pusztítást a természeti környezetben okozza. Ám Ballard első műveiben a szél még „sehonnan fúj”, napkitörés okozta légköri katasztrófa miatt kerül víz alá a világ, az élő szervezeteket fertőzés kristályosítja, az aszálytól lángba boruló települések sejtetik leginkább az ökokatasztrófa és tőkés társadalom közti kapcsolatot.


Szél a semmiből
  Ballard első regény hosszúságú munkája a The Wind from Nowhere, 1961 –ből, a későbbiekben igyekezett megtagadni ezt a debütálást, ha tehette megakadályozta az angliai újra kiadását. Nem igazán értem miért? Talán a későbbi kritikai visszhang az oka, mely az író első négy könyvét „katasztrófa kvartettként” aposztrofálta, amiben az arisztotelészi négy klasszikus elem – levegő(szél), víz, tűz és föld – pusztítja el a civilizációt. Ami ellen Ballard hevesen tiltakozott, talán ezért vette ki a négyesből az elsőt, hogy ezek a belemagyarázások megszűnjenek. Maga a történet egyszerű: egy viharosan erős, majd hurrikán erejű, sőt azt is meghaladó tomboló szél az óramutató járásával ellentétes irányban rázúdul a Földre, a végső stádiumban már a halálos, óránkénti 550 mérföldet is eléri. Az ég porral és törmelékkel töltődik meg, ez már nem purgatórium, hanem maga a pokol, az emberek meghalnak vagy földalatti bunkerekbe, metróalagutakba menekülnek, a nagyváros épületei romhalmazzá válnak s a szél laposra csiszolja a tájat, a menekültek túlélési esélyét csökkenti a víz és az élelem fogyása. A korábbi fejlett nyugati civilizáció egy korábbi, primitív állapotba lép vissza, ami jól megmutatkozik a túlélő emberek pszichéjében – s itt van nagyon otthon Ballard.
    Három narratív szál köti össze a történetet. Maitland egy londoni középszerű tudós, akinek a katasztrófa során életcélja csupán a puszta túlélés. Lanyon egy amerikai tengeralattjáró parancsnok Olaszországban állomásozva felismeri a túlélési esélyeinek csökkenését. Hardoon ingatlan- és építőipari mogul, aki fegyelmezett hadsereget tart és egy hatalmas piramist épít Londonon kívül azzal a céllal, hogy legyőzze a szél pusztító erejét. 
  A szereplők „kétdimenziósak”, túlélési kísérleteik hétköznapiak  és meglehetősen klisé szerűek.. . Ballard képei viszont lenyűgözik az olvasót, a hordalékot és termőtalajt felkapva sodró szél vizuális és hangeffektusainak ábrázolása. Hatásosak azok a leírások, amik  a fizikailag lehetetlen közegben történő emberi próbálkozásokat írják le: acélernyő védelmében, hatalmas páncélozott járművek közlekednek a földbe vájt menedékek közt, de még ezek a technikai monstrumok se tudják felvenni a versenyt a megbolydult természeti erőkkel.  Az összeomló épületek és a lapos városok reménytelen tájai a depresszió hangulatát idézik.  Az emberek tömege a pincékben, mélygarázsokban, metróalagutakban zsúfolódik össze, és megpróbálja mindezt túlélni, amikor a folyók elárasztják ezeket a helyeket is, az olvasót a klausztrofóbia és kétségbeesés keríti hatalmába.  Ballard a legfélelmetesebb képeket használja, amelyekre a londoni emberek emlékeznek a második világháborúból, és egy lépéssel tovább megy, mondván, hogy ezúttal a természet az emberiséget bünteti, ez nem egy önmagának okozott seb,mint ami a háború volt valójában. A cselekmény direkt módon épül  a szörnyű szél képeire, amely elpusztítja mindazt, amit az emberiség épített és amire büszke volt.  A semmiből száguldó szél emlékeztető arra, hogy az emberiség csupán porszem, amikor szembe kell nézni a természet erőivel.  Míg a tizenkilencedik századi írók a chauceri bukolikus világ kényelméből kritizálták az iparosodást, addig Ballard a modernitást úgy bírálja, hogy elmerül a technokrata társadalom összeomlásában, amely elvesztette lelkét a kényelem, a kereskedelem, a fenntartható fejlődés frázisainak művilágában. Bizonyos értelemben a viktoriánus érzékenység és a posztmodern apokalipszis ugyanazon dilemmával néz szembe. De ez a könyv nem kommentár, és ha valamiféle erkölcsi nyilatkozatot akarunk az emberi állapotról, akkor ez nem a legjobb hely a kereséshez.  A pusztításról és a pusztulásról  beszél, mert Ballard  mestere ennek az első  kezéből való ábrázolásának. A Maitland-szál nem alkalmas a valódi elmélyedésre, igazi akció kavalkád a mai sokat tapasztalt olvasó szemével nézve is. Egyetlen igazi megrázó pillanata van, amikor a doktor amúgy korábban felszínes, csélcsap életmódot folytató felesége, a katasztrófa sodrásában képtelenné válik a túlélésre. Susan Maitland  Ballard  majdani karaktereinek előképe, aki úgy dönt, hogy a londoni apartmanjában marad, amikor mindenki mást evakuálnak a földalatti óvóhelyekre. Látni akarja, ahogy a házak összeomlanak, a portenger ellep mindent, megfigyelőként aposztrofálva Ballard remekbeszabott leírásait a pusztításról és a gyors bomlásról. Ám ennek nem lehet más vége, mint a kvázi öngyilkosság: hagyja, hogy a vihar lesodorja a lakás erkélyéről. Maitlandnak mondja: „Túl sokáig féltünk, Donald. Apa, te és én magam is. Most már nem félek. Megyek és ások a testemmel egy lyukat a földbe valahol…” 
  A túlélésre képtelen karakterek ellentéte Lanyon kapitány, aki nemcsak sodródik a szószerinti életviharban, hanem ahol lehetőség van rá, igyekszik segíteni bajbajutott embertársain. Szép pillanat a lerombolt korzikai templomnál megesett történet, rámutat arra, hogy az emberek miként hagyják el a hitet és az idejétmúlt gondolkodást, amikor egy új valóság szó szerint elmossa ezeket a dolgokat.  Lanyon megállítja páncélozott személyszállítóját, hogy segítsen az összeomlott templomban rekedt embereken. Egy helyi potentátnak segít kimenteni a romok alól a feleségét, később ugyanerről az emberről kiderül, hogy helyi maffia főnök, aki az áruházakból televíziókat és egyéb luxuscikkeket fosztogat… Szép kép, amikor a  homokvihartól elsötétült égbolt előképeként a kapitány az útközben hozzácsapódott ex-újságírónőt nézi: „Kék kabátjával és tiszta, fehér bőrével a drapp háttér ellenére… emlékeztette őt a romos templom oltárképének aranyozott keretében lévő Madonnára.” Később, Londonban, mikor a három külön szál összefonódik a milliárdos tornyában, a magára maradt Maitland doktor szemével láttatja az író: Lanyon kapitány és Patrícia Olsen minden szörnyűséget átvészelő szerelme, a katasztrófából eredő közös tapasztalataiknak köszönhetően megbonthatatlan köteléket teremt „Ők voltak az első emberpár – a katasztrófa óta -, akiknek sikerült kilépniük magányos világukból."
  A társadalom összeomlása természetesen a közbiztonság megszűnésével jár, a túlélőkön vagy a letargikus beletörődés, vagy az elemi vad túlélési ösztön harapózik el; van itt összeesküvés, erőszak,árulás és gyilkosság, a dolgok a káosz felé tartanak, s persze ilyenkor jön a képbe az önjelölt megváltó, jelesül a milliárdos Hardoon személyében, aki Hitler alteregóként próbál egy új világot építeni a régi romjaiból. A tomboló szélnek ellenálló hatalmas piramist épített, ami elég súlyos, vastag és ellenálló, gyakorlatilag elpusztíthatatlan, még egy nukleáris támadást is túlélne. Maitlandnak részletezi tervét, ám kiviláglik belőle, hogy csak szavakban az erkölcsi bátorság próbája ez a számára, hogy kitörjön a vihar belsejéből. Valójában praktikus oka van: hogy átvegye a világ irányítását, amikor a vihar véget ér.  Mint a diktátorok többségét, Hadroont is némi őrület lengi körül, de vannak tiszta pillanatai, mint amikor azt mondja Maitlandnak: „Megdöbbentő, hogy a gyengék mindig az erőseket ítélik meg saját korlátozott szabályaik szerint”és később „amikor mindenki a föld alá bújt,én egyedül építettem felfelé, és mertem elfogadni a szél kihívását, bizonyítva az ember bátorságát és eltökéltségét a természet erőivel szemben."
  A megalomán terv hibája az alapoknál rejtőzik, maga a piramis elpusztíthatatlan, de a fundamentum, amire épült nem az, különösen nem a már eszement erővel tomboló viharnak. Az összeomlás teljes, szó szerint való, ám – és ez bizony ellentmond a könyv eddigi értelmezésének - nem végleges. A túlélők megdöbbenésére ebben a bibliai pillanatban a szél eláll. Ez kurta-furcsa befejezés, ám ha azt vesszük figyelembe, hogy a szél is érthetetlen módon, megmagyarázatlanul támadt fel, végül is elfogadható. Maga Ballard se igazán tud mit kezdeni a fináléval, ezért a következő könyvekben már nem alkalmazza a Deus Ex Machina-szerű befejezést.
  Összegezve, a The Wind from Nowhere első regénynek elmegy. A könyv szembetűnő hibája az, hogy Ballard nem tudta eldönteni, ki legyen a főszereplő. A sztori csak kering a karakterek körül, akik úgy tűnik, hogy véletlenszerűen vannak dobálva a történetbe. Szerencsésebb lett volna egy meghatározó hős útját követni, a figurák  véletlenszerűen kerülnek képbe, ám ezzel a történet nem halad előre. Oda-vissza vándorolnak, különféle kalandok esnek meg velük (amelyek során a mellékszereplők többsége elpusztul), mire a regény csúcspontjában a túlélők össze nem kerülnek. Noha a katasztrófa folyamatosan jelen van, ez elsősorban a főhősök pszichéjében bekövetkező változások katalizátoraként szolgál, és ahogy a külvilág egyre minimalistábbá válik, a „belső táj”tágabbnak tűnik.   A valódi történet - mint minden jó fikció esetén - nem annyira a könyvbéli esemény, mint inkább az, amit egy fiatal férfi vizionál, aki gyermekkorát a japán megszállás alatt egy kínai börtön-táborban töltötte.


Belső űr és hőség
  Ballard egyetlen ezidőtájt írt regénye, amit a magyar olvasó is kézbe vehet: A vízbe fúlt világ (Galaktika Fantasztikus Könyvek1989, fordító: Damokos Katalin) Főhőse Robert Kerans, aki egy, az elárasztott Európa nagyvárosaiban kutató, katonai állomás alkalmazottja. A valamikori Ritz hotel víz fölötti emeletén rendezkedett be, döntéseket nehezen hozó, sztoikus alkat. Az állomás parancsnoka Riggs ezredes viszont határozott, „katonás” ember, kétségek nélkül. Az egység többi tagját a növekvő önmagukba zárkózás, elszigetelődés jellemzi, ám Riggs a fullasztó hőségben is mindig nett és tetrekész. A toronyházak közt zátonyok, lagúnák, patakok: „csak a kereskedelmi és bankközpontok acélvázas épületei vészelték át az egyre hevesebb áradásokat..” a dzsungelszerű élővilág csúcsragadozóit, a leguánokat elnézve különös rémület lesz úrrá Kerans-en:”felébresztve a paleocén rémítő vadonjának emlékét”. A régi földtani korok emlegetése később általánossá válik a regényben, a saját „belső űrje” felé fordult ember genetikus emlékeinek tárházaként. További fontos szereplők lépnek színre, Bodkin doktor – az alakulat legidősebb tagja –, ő még gyerekkorából emlékszik ezekre a nagyvárosokra, hogy milyen volt az élet, bár azok már akkor is hatalmas gátakkal védett, ostromlott várak voltak csupán. Bodkin bemutatásával összekapcsolja az író a magyarázatot: miként alakult így a Föld éghajlata. ( A Nap hirtelen instabillá vált, a heves napkitörések megnövelték a Van Allen- öveket, ezáltal csökkent a bolygó napsugárzás elleni védelme, a hőmérséklet állandóan emelkedett, a trópusok lakhatatlanná váltak, a mérsékelt égöv tropikussá vált, a sugárzás megnőtt, az így kialakult mutációk hatására megjelenő növények a karbon kor óriás páfrányaira emlékeztettek.) A baj tetéződött, amikor olvadni kezdtek a sarki jégsapkák, a szárazföldek arculata megváltozott. A népesség a sarkok felé vándorolt. A természeti katasztrófák mellett az emlősöket – így az embert is – csökkenő termékenység jellemezte, a gyerekszületés ritka esemény volt, a történet idején alig ötmillió ember élt a Földön. A fejezet végén megjelenik Beatrice Dahl is, a magányos szépség, kit az alakulat egy Hiltonbeli szuperlakosztály „menedékében” talált. Dahl kisasszony letargikus, életunt alkat, szellemét jól jellemzi a szobáját elborító Delvaux és Max Ernst festmények szürrealizmusa: hűvös mélységeivel önpusztításra csábítók. Riggs és Kerans hiába győzködik a lányt, hogy tartson velük északra, mert különben a közelgő – elviselhetetlen – forróság és termikus viharok végeznek vele.
  Az új pszichológia felé a könyv fontos része, itt tűnik föl Bodkin doktor egyik betege, Hardman hadnagy. Ez a nagydarab, látszólag makkegészséges ember különös álmoktól szenved, Bodkin nem gyógyítja, inkább kísérletezik vele: egy hősugárzóval füllesztő meleget produkálva a Napot imitálja, közben egy hordozható lemezjátszóból ütemes dobolást játszik le a férfinek. Később Keransnek részletesen kifejti okát: „ A fejlődésünk minden mérföldköve organikus emlékekkel van teleírva, a széndioxid-ciklust irányító enzimektől kezdve a felkari idegnyaláb szerveződéséig és a középagyban lévő piramissejtek idegpályájáig mindegyik magán viseli ezer olyan döntés nyomát, melyet hirtelen lelki vagy pszichikai-kémiai válságban kellett meghozni. Ahogy a pszichoanalízis újra felépíti az eredeti traumatikus helyzetet annak érdekében, hogy felszínre hozza az elfojtott emléket így most mi is visszautazunk az archeopszichikus múltba…a központi idegrendszer egy kódolt időskála, amelyen a neuronok minden kapcsolata és minden gerincszint egy jelképes állomás, a neuronikus múlt egy egysége.”
  Ballard regényében Wells időgépét a „neuronikai” mechanizmus váltja fel. E posztmodern kor emberei visszafelé mozognak a geofizikai időben, az archeopszichikus óra mutatója ellenkező irányba mozog „ …ahol a mellkasi és ágyéki csigolyák összekapcsolódnak a T12 és L1 között a nagy átmeneti zóna a kopoltyúval lélegző halak és a levegőt lélegző, erre alkalmas bordázattal rendelkező kétéltűek között, vagyis ugyanaz a pont, ahol mi is állunk, ennek a lagúnának a partján, a paleozoikum és a triászkor határán.”  E részlet is eklatáns példája a regény fordított-darwinizmusának…
  Bodkin doktor monológjának hatására Kerans ellop egy iránytűt, aminek szára a mágikus „dél” irányát mutatja, a főhős megteszi első lépését vissza a mélyidőben. Riggs ezredes érzi a „veszélyt”, ezért egy határozott időpontot kijelölve elrendeli a város elhagyását. Irány a grönlandi bázis, Camp Byrd!
  A hír hallatán Hardman megszökik, Riggs – Kerans segítségével – a kutatására indul, lázálomszerű üldözés veszi kezdetét a párásan gőzölgő, leguánokkal teli dzsungelben, de a hadnagynak sikerül elszöknie.
  Kerans este először álmodik a triászkori haragoszöld őserdőről, a mindent kitöltő aranykorong izzásáról, a lobogó naptűz agyában visszhangzó egyenletes dobolásáról.
Kerans,Bodkin és Beatrice eldöntik: nem tartanak az állomással északra, maradnak. Sikerül kicselezni Riggst és embereit.
  Hónapokkal később az emelkedő hőmérséklet, a fülledt levegő teljesen zárkózottá teszi a három embert. Napközben a lagúna és a dzsungel szinte lángol, leredőnyözött szobáikban várják: „…végére érjen a leszállás az ősi lélekidőbe, és elfojtotta azt a tudatot, hogyha eljut odáig, a külső világ idegenné és elviselhetetlenné válik.” Kéretlen látogatók törik meg magányukat. Strangman és bandája, az új világ műkincsrablói kötnek ki a lagúnájukban. Strangmanben valami nagyon zavarja Keranst. A lassan elsüllyedt emberi civilizációt jelképezi: míg Riggs az idegesítően rendmániás, becsületes fajtát, Strangman a nyájas álca mögé bújt kegyetlent.
  A banda kiszárítja a lagúnát, hogy könnyebben kutassanak kincsek után. A víz alól lassan előbukkanó régi város döbbenetes hatással van Kerans társaira: „… testileg is taszította a felszínre kerülő hínár és alga csípős szaga, az elrozsdásodott szemét nedves, összevissza formái. Az egymást keresztező távíródrótokról és ferde neonlámpákról nagy lepedőkben lógott a tajtékos szemét, az épületek homlokzatát vékony iszapréteg borította, és a víz alatti város egykor tiszta szépsége kiszárított, gennyes szennyvízcsatornává változott.”
  A bandavezér, látva hogy nem kapja meg tettük a várt elismerést, megváltozik, az addigi kényszeredett udvariasság máza leválik, előjön Strangman követelőző vámpírszerűsége.
Kegyetlensége igazán akkor mutatkozik meg, amikor Bodkin doktor kísérletet tesz a gát felrobbantására. A martalócok lelövik, Keranst – cinkosának hiszik – elfogják. A bűzlő hínárral és moszattal tengeri királlyá „koronázott” főhőst egy lázálomszerű „koponyák ünnepén” megkínozzák, a gyilkosság csak azért nem sikerül, mert a hevenyészett trónus összedől. Kerans a romok alól megpróbál megszökni, üldözik, igazán akkor menekül meg, amikor feltűnik Riggs ezredes és mentőcsapata. Strangmanék mégis megússzák a büntetést, Riggs előcitálja az egyik parancsot: „I/A osztályú sürgősségi feladat a földek újbóli kiszárítása, különösen olyan területen, mint ez, ahol egykor egy főváros állt. Ha Strangman komolyan gondolja, hogy a két szomszédos lagúnát is lecsapolja, nemcsak kegyelmet kap, hanem még kormányzó generálisnak is kinevezik.”
  Kerans számára mindez túl későn történt, elméje elmerült a neuronikus múltban, tiszta pillanatait is a horizont fölött függő ősi nap tölti ki, ellenállhatatlan erővel húzza délnek. Másodszor is elszökik Riggs - és az ezredes jelképezte civilizáció – elől. Ám előbb befejezi Bodkin munkáját, fölrobbantja a lagúnát elrekesztő gátat.
  Az utolsó fejezet szimbólumai az alászállás rituáléját erősítik. A harsogó, élettel teli őserdő kontrasztja az elhagyott, romba dőlt templom. Az omladék közt váratlanul rátalál egy emberi roncsra: az üszkös lábú, rákos daganattól megvakult csontsovány alakban Hardmanra ismer. Eddig jutott el Bodkin egykor életerős betege, megható, hogy utolsó gyógyszeradagját a hadnagynak adva napokig mellette marad. Egy reggel a magához tért Hardman elszökik. Kerans nem megy utána, hisz tudja, egy az utuk. „Az egyre nagyobb hőségben, egyre nagyobb esők között továbbra is délnek tartott a lagúnák között. Aligátorok és óriásdenevérek támadták meg, de ő csak ment, mint egy második Ádám, aki az újjászületett nap elveszett édenkertjét keresi.”
  Egyszerű megoldás volna a hatvanas évek nyugati literatúrájának valamely „anti” vagy „poszt” regény-irányzatába besorolni a vékonyka könyvet. Leginkább az entrópia állja meg a helyét, ám a földi élet lassú, biztos pusztulását sehol nem írja le Ballard, még a homo sapiens is megmaradhat – ideig-óráig – a sarkkörök biztonságosabb régióiban. Inkább egy – múltból előtörő – virágzó bioszféra váltja fel az ipari civilizációt, de ez nem entrópia „Az élőlények életük első szakaszában nyitott termodinamikai rendszerek. Egyedfejlődésük entrópiacsökkentő anyagcsere és más, a környezettel való kölcsönhatás eredménye… Ha a bioszféra az evolúció elméletének megfelelően fejlődik, úgy ott is entrópiacsökkenés van immár.” Írja erről Gáty Jenő. A Strangman-féle kaotikus viselkedésben is található rendszer, Riggs pedig maga a két lábon járó negentrópia, mégsem ők a könyv mozgatórugói: Kerans, Bodkin, Beatrice Dahl sorsának fordított-darwinizmusa határozza meg a költői végkifejletet, s ez adja meg Ballard regényének egyedi ízét-zamatát.


Puszta ország lángol
  Ballard harmadik könyve a The Drought más címen a The burning world 1964-ből. Az író elirigyelhette a nagy előd, H.G. Wells Időgépjének zseniális indítását, mert így kezdi a könyvet: „Délben, amikor Dr. Charles Ransom a folyó bejáratánál kikötötte lakóhajóját, megpillantotta Quiltert, az öregasszony idióta fiát, aki a víztárolón kívüli bárkán élt. Egy magányos sziklán állt a parton, és mosolygott a lába alatt a vízben lebegő halott madarakra.”
  Ha a karakterek sokasága szemszögéből vizsgáljuk a The Drought (Az aszály) visszalépés a A vizbefúlt világ kevés szereplős kvázi „kamaradrámája” után az első könyv sok karakteres, szétfoszló narratívájához. Nehezíti az azonosítást az is, hogy a regény korai szakaszában sok férfinév hasonló hangzású (Johnstone, Jonas, Jordan) az olvasó könnyen összezavarodik Viszont itt a főhős kiléte nem kérdéses, a korai regényekhez hasonlóan ő is tudós, antropológus: dr. Charles Ransom. Mint korábban Maitlandot, a felesége – Judith - épp elhagyni készül, egy „életre valóbb” férfi kedvéért. De női karakter is több akad a kelleténél: Judith, Charles Ransom felesége. Aztán Vanessa a helyi pap lánya, Quilter asszony, Catherine Austen és Miranda, a helyi gazdag ember, Richard Lomax húga. Közülük csak néhány kap markáns szerepet a történet során. Ballard abban eltért a korábbi könyveitől, hogy egy meghatározhatatlan helyszínt kreált a történet nyitányának, Hamilton városa lehet épp úgy Angliában, mint az USA-ban. Ransom háza egy tó partján áll a város határában, a vízszint lassan süllyed, fejezetről- fejezetre csökkenve mutatja az aszály által sivatagossá váló környezetet. Az első két könyvvel ellentétben itt az író nyíltan kimondja: az ökokatasztrófa okozója az ipar szennyezőanyagainak a világtengerekbe jutása, ahol a rugalmas polimerek vékony réteget képeznek az óceánok felszínének jelentős részén, így az esők nem a szárazföldre hullnak, a világ tavai és folyói lassan kiszáradnak.
 
Ransomot is magányos alakként ábrázolja – mint korábban Keranst és Maitlandot -, míg az emberek tömegei menekülnek a vízhiány miatt a tengerparti területekre, Ransom úgy dönt, hogy hátra marad az apokalipszis tanújaként. A vízbe fúlt világhoz hasonló képszerű leírást kapunk a folyó kritikus mértékben apadásáról, már nem úgy néz ki, mint egy folyó, hanem inkább hulladéklerakóként vagy egy „porzsákként”, ahogyan azt a narrátor leírja. A víz hiánya direkt hatást gyakorol az élővilágra a madarak és halak kipusztulnak. Az emberekre ez a hatás már bonyolultabb, ahogy a víz eltűnik a szereplők időérzékelése is módosul, a víz nélküli világ az idő és az emlékezet hiányát jelképezi a könyvben.  Ebben a könyvben is van egy gazdag tőkés, Lomax, aki megpróbálja kisajátítani a vizet, és ezzel visszaélve, a szomjazó világ hegemónja lenni. Ebben a pokolszerű  ökokatasztrófában a víz válik az egyetlen felbecsülhetetlen értékű áruvá. Így azok, akik a vizet birtokolják, megszerezik a világ irányítását. Richard Lomax gazdag és elbűvölő építész volt az aszály előtt, aki egyszerűen nem akarja felismerni a katasztrófa valódi következményeit. Ő az a karakter, aki mindig Ransom útjában áll. Lomax hasonló tulajdonságokkal rendelkezik a Vízbe fúlt világ antagonista karakterével, Strangmannel. Mindkét szereplő kitartóan elutasítja a folyamatban lévő katasztrófát, és önös érdekei szerint megpróbálja megfordítani a hatalmas kataklizma folyamatát.  Lomax nem törődik a környezetével, hallani se akar a kritikáról. Nagyon antropocentrikus alak, aki építészi hivatásának köszönhetően az emberiség megmentőjeként tetszeleg. A valóságban Lomax és Johnstone tiszteletes egy nézeten állnak. Ballard így írja le Ransom látogatását nála: „Jobb oldalon, a miniszter házával szemben állt a Richard Lomax tulajdonában lévő modern kúria. A szabadtéri úszómedence egyik végén egy szökőkút fényszivárványt lövellt a levegőbe. Lomax a medence szélén heverészett, keze a fehér selyemruhájának zsebében, éles hangja ironikusan szólt valakihez a vízben.” Érdekes Johnstone tiszteletes reakciója erre a ragyogó, de bűnös pazarlásra: „Csodálatos, ugye? - kommentálta Johnstone Ransomnak a látottakat. "Annak ellenére, hogy utálom Lomaxot, igazolja az állításomat." A jó tiszteletes az emberiséget bűneiért vádolja, és kritizálja a szörnyű katasztrófa felelősségének elhárítása miatt, úgy véli, hogy a tüzek és az aszály a társadalom megtisztításának szent küldetését hajtják végre. Miranda Lomax, Richard nővére ezzel szemben testvére baljós női változata. A regény során sokszor Mirandát fehér hajú boszorkánynak írja le, akinek jellemzője a szánalom  az erkölcsi megfontolás teljes hiánya … A sok papírmasé figura közt Miranda alakja igencsak élő, a félelem és a fájdalom kiélése számára a legfontosabb perverz élvezet, ő egy fehér hajú fantom a múltból.  Miranda mellett Quilter a The Drought egyik legérdekesebb szereplője. Testileg is deformált alak, ugyanakkor Richard Lomaxtől eltérően, aki ellenáll az apokalipszis változó körülményeinek, a Quilter az emberi alkalmazkodó képesség sikeresebb példája. Amíg Lomaxot elsősorban a kapzsiság, az elutasítás és a posztkapitalista értékek, Quiltert inkább az alkalmazkodás, irracionalitás és állatszerű hajlam jellemzi.
  Érdekes a The Waste Land-ből átvett fejezetcím: Tűzbeszéd. Első olvasatra kicsit erőltetettnek tűnik Eliot idézése, ám ha alaposabban megvizsgáljuk, ebben a korábbiakhoz képest hosszúra nyújtott regényben, több érdekes metafora sejlik fel a tapasztalt olvasónak: Lomax akár egy sértett Prosperó, Miranda mint Kalibán, az ifjú Philip Jordan a „folyó nyugodt szemű Arielje”, de más műveket is idézhetünk, s akkor Miranda Lomax a „remegő Ophelia”, bátyja pedig maga Mefisztofelész, a szárazság elől délre vándorló társaság akár a homoktenger hajósai is lehetne, megannyi Ulysses és Szindbád. A The Drought-ban nincsenek alapvetően gazemberek, ehelyett a szereplők küzdenek egymással, miközben a folyó kiszárad, döglött álatok hevernek a porban, a várost tűzvész emészti. Akikkel legkönnyebb azonosulni, mert inkább pozitív karakterek: Ransom, az állatkert tulajdonosának lánya Catherine Austen és könyv elején még tinédzser, később felnőtt ifjúvá érő Philip Jordan – valójában magányos emberek. Az aszály nem okoz bonyolult lélektani változást náluk, inkább visszahúzódnak a maguk kis belső világába, Catherine az állatai közé, Jordan az egyre zsugorodó folyóhoz, Ransom pedig a sivatag időtlenségébe. Később, mikor együtt kelnek útra a tenger felé, pillanatnyi összezsúfolódásban sem sértik egymás életterét.
  A második rész túlírt, sőt, feleslegesnek tűnik, a visszahúzódó tenger sólepárlói közt bolyong a társaság, ott Ransom ismét találkozik a felségével, a következő tíz évet együtt töltik az egyre inkább középkori állapotba zsugorodó túlélő kolóniában. De az a tény, hogy Ransom ismét összejött Judith-tal marginálissá válik, mert a fejezet végén épp úgy könnyedén elhagyja a nőt, mint az őt a könyv elején. Fordított odisszea kezdődik, egy látomás során, mikor megpillantják a kiszáradt dűnék közt Austen kisasszony egykori oroszlánjainak utódait kóborolni, elindulnak vissza Hamiltonba, mert feléled a remény: talán mégis van víz –  feltört egy korábban rejtett forrás- korábbi otthonuk környékén. Ám a remény az út végén tovatűnik, mint a forró levegőben libegő illúzió. „A várost minden oldalról a sivatag ölelte körbe, az elhagyott épületek tégla és kő gerincei beleolvadtak a homokhegyekbe. Az egykori kikötőhöz közeledve a raktárak kiégett tetőzete emelkedett a dokk mellett. Nézve a rakpartot, a folyóparti utcákat, keresték a mozgás jeleit,  de az utak elhagyatottak voltak.”
  Mire erre a pontra érnek hőseink, Ballard már gyakorlatilag befejezte a fizikai környezet pusztulásának bemutatását, a Föld haldokló állapotát és a hasonló sötét jövőt, amely az embereket várja. Mivel Ballard egy elhagyatott Föld jövőjét tervezi, ettől a végponttól minden esemény, amit a regény még magában rejt gyakorlatilag fölösleges szószaporítás. Az utolsó mondatok is: „Bár még nem volt dél, úgy tűnt, hogy a nap lehanyatlik
és a levegő egyre hidegebb lett. Meglepetéssel vette észre, hogy már nem vet árnyékot alakja a homokra, mintha nemcsak a kinti, de végre a lelke belső tájain is befejezte volna útját, ahol évek óta bolyongott. A fény elveszett, és a levegő sötétebb lett. A por homályos, halott kristályos felületén nem lehetett átlátni. A dűnék fölött óriási felhőtömb terjeszkedett, de számára az egész külső valóság elvesztette értelmét. Azt sem vette észre, amikor később az eső hullani kezdett.” Ez a finálé a gondatlan olvasót talán a The Wind from Nowhere befejezésére emlékezteti. Ám itt a „csoda” megkésve érkezik, a főhős „nem ismeri fel” az esőt. Mentális elidegenedése és elszigeteltsége átlépte azt a küszöböt, ahonnan  Ransom már nem érzékeli az égből származó vizet.
  Mint fentebb jeleztem a korai művek közt a leghosszabb The Drought,de ez sem segít rajta: túlírt, rideg könyv, ami magában még nem lenne baj, ám amiként máshol Ballard metaforái, lenyűgöző leírásai, a képeinek látomásos intenzitása létrehoz bizonyos egyensúlyt, ebben a könyvben nehezen áttekinthető, a végére érdektelenségbe fulladó darabot készített. 


Kristályvilág-játék
  Az apokaliptikus kvartett utolsó darabja a kész regényként 1966-ban megjelent  The Crystal Word elüt mind stílusában, mind a szereplők habitusában és a helyszínválasztásban a korábbiaktól. Az írót 1964-ben családi tragédia érte, felesége fiatalon elhunyt tüdőgyulladásban. Három gyermeküket Ballard nevelte fel. Nehéz megállapítani, mennyiben hatott ez a könyvre, ám az elmondható a későbbi munkáit is figyelembe véve, hogy különleges drágakőként csillog a ballardi életműben. Sok kritikus esztétikai szempontból a legjobbnak tartja, amiben megnyilvánul az a tisztelet is, amit a nagy klasszikus Conrad-regénnyel történő összehasonlítás okozott. (Maga Graham Green volt az elkövető, aki a The Crystal Wordot a Sötétség mélyén-hez hasonlította.)  Más vélemény szerint,  A vízbe fúlt világgal párban „ülnek” a csúcson. 
  A sztori főhőse Edward Sanders – ki lenne más, mint egy angol orvos, aki egy kameruni leprakórházban dolgozik -, s a történet kezdetén szabadságra megy, egykori szeretőjét látogatja meg aki egy másik afrikai városban, Port Materre közelében él. (Suzanne nemcsak szeretője,hanem kolleganője volt Sandersnek, időközben férjhez ment, s a dzsungel melletti településen dolgozik. A helység egy drágakőbánya közelében fekszik.)  Az egykori kedvestől kapott furcsa levél indítja el hősünket azon az úton, mely darabig úgy tűnik: a sötétség mélyére viszi, a végállomáson várakozó Kurtzhoz.  Ám előbb még felvázol az író pár karaktert, akik a könyv további részében is szerepet kapnak. A gőzhajón ismerkedik össze Balthus atyával, aki egy szürke, aszott pap és Ventress-szel, aki nagyon is titokzatos fickó, például hamar kiderül: úgy akar a kikötői vizsgálaton átcsempészni egy revolvert, hogy Sanders táskájába rejti, hisz egy lepraorvost csak nem kutatnak át olyan tüzetesen, mint mást.
  A kikötőben több furcsaságra felfigyel Sanders, meglepően sok a katona és a titkolózás, ami a leendő úti célját burkolja homályba. Gyanúját csak erősíti a szállodában megismert csinos újságírónő, Louise Peret.  Ballard korábbi regényeinek szerelmeseivel ellentétben a pár hamar ágyba bújik. Louise  a gyakran illúziószerűen lebegő karakterek közt a két lábon a földön járók közé tartozik, a realitás talaján tartja a sokszor „elvarázsoltan” viselkedő Sanderst.
  Sanders útja a bánya mellett fekvő telepre sokban hajaz Marlow útjára – bármennyire is tagadta ezt később Ballard. A hasonlóság akkor szakad meg, mikor végre fény derül a titkolózás okára: a dzsungelben terjedő különleges fertőzés kristályszerűvé alakítja az élő szervezeteket. Kiderül, a világ más tájain is felütötte fejét, az USA-ban és a Szovjetunióban is. Sanders később ezt a szakterülete után a leprára emlékeztetőnek írje le, de a  lepra és a kristályosodás összehasonlítása nem eredményezi az utóbbi okának a felderítését: nyilvánvalóan ismeretlen, nincs utalás emberi vagy más hibára vagy gonosz cselekedetre. A kristályosodás egyszerűen csak megkezdődik, az emberiség látható beavatkozása nélkül, és tőlük függetlenül működik. Hasonlóképpen ismeretlen a fertőzés lehetséges gyógymódja: úgy tűnik, hogy nincs lehetőség annak megakadályozására vagy megállítására; az egyetlen intézkedés, amelyet a karakterek megtehetnek, az a menekülés, az ékszerek által nyújtott rövid távú védelem mellett, amelyek ideiglenesen lelassítják a fagyáshoz hasonló átalakulást.
  Itt is megjelenik újabb szereplőként egy „átok” kapitalista, Thoresen, a bánya tulajdonosa. Már várjuk a balliberális szerzőtől az észosztást: a világ gondja-baja és a kizsákmányoló tőkés rend közti kapcsolatról; ám Thoresen most nem ennek a filozófiának a kivetülése, egy furcsa szerelmi háromszög egyik ága – Ventress és annak egykori felesége, a súlyos betegen a kristályerdő közepén álló palotában haldokló Serena közt. Ballard prózája itt válik el végleg Conrad homályos, fullasztó dzsungelétől, az ő vadonja már nem sötét, hanem valami földöntúli módon fénylik. Ballard leírása az irodalom legszebb képei közé tartozik: „A kristályfákat mohás üvegszerű lugas szőtte át. A levegő itt sokkal hűvösebb volt, mintha minden jéggel lett volna bevonva, de a fény játéka folyamatosan ott ragyogott a lombkorona fölött. A kristályosodás itt előrehaladott volt. Az út mentén található folyamatos cölöpsort legalább két centiméter vastag fehér jég  párnaként fedte be. A fák között álló néhány ház úgy ragyogott, mint egy esküvői torta, fehér tetők és kémények, amelyek egzotikus minaretekké és barokk kupolákká változtak. A zöld üvegszerű gyepen egy gyermek-tricikli ragyogott, mint valami Faberge-drágakő,és a kerekek fénylő jáspis koronáknak látszottak.” „Végül a vihar elmúlt, és halvány fény szűrődött át az ólomüveg lombkoronán. Az erdő ismét a szivárványok színpada volt és a mély, irizáló fényé, amely belülről ragyogott.” 
  Ami újdonság Ballard első három regényéhez képest, az a hit keresése, ami már nem másodlagos kérdés az írónak, mint korábban, ahol néhány látványos kép felfestésével elintézte ezt. Max Clair-éknél történt vendégeskedése során  nyíltan is elhangzik:
 " -Mennyire gyorsan terjed Amerikában a fertőzött terület?
    -Naponta körülbelül száz láb, vagy annál több. A hadsereg rádióhálózata szerint az események  eljutottak a pánik stádiumba a floridai középpontban. Az állam felét evakuálták, már az ottani zóna is egészen az Everglades-mocsarakig terjed, Miamiig.
  Suzanne ekkor felemelte a poharát: -  El tudod képzelni, Edward? Egy egész nagyváros! Pompás épületek  százai, fehér szállodák amint ólomüveggé alakultak – olyan látványt nyújthat, mint Velence Tiziano és  Veronese napjaiban, vagy Róma tucatnyi Szent Péter bazilikával.
  Max nevetett: -  Suzanne, ez úgy hangzik, mint valami Új Jeruzsálem.”

  Ha összehasonlítjuk a korábbi könyvekkel, feltűnik - a többi apokaliptikus történettől különbözően -, hogy a The Crystal Word –ban , ha gyengén irizálva is, de pislákol a remény.  A  szöveg számos alkalommal arra utal, hogy a feltörekvő furcsa új világ Ballard számára nem tűnik visszataszítónak. A szépség és a harmónia szöveges megfogalmazása nem az apokaliptikus káoszra és a pusztításra utal, hanem egy új, eltérő rend kialakulására, a kristályosodott erdő leírása hangsúlyozza harmóniát;  Sanders levélében az „elvarázsolt világról” ír, rámutatva annak tökéletességére, amely a mi világunkból hiányzik.  A kristályosodás egyfajta lakmusz-próbaként osztja el a karaktereket a régire és az újra, és szimbolikusan a változás pillanatára mutat, a regény szoros kapcsolatot létesít a közeledő új világ és a vallási eszkatológia között: a kristályosodás akár a vallási küldetés végpontjaként értelmezhető, mint az Istennel való végső egyesülés pillanata. A regény utolsó szakaszában Balthus atya, a korábban hitébe kicsit beleszürkült  pap, Sandershez hasonlóan elfogadja az erdőt és a kristályosodást: „Ebben az erdőben láthatjuk Krisztus testét az Eucharisztia utolsó ünnepségét. Itt minden átalakul és megvilágosodik, összekapcsolódik a tér és idő  egyesülésében.” 
  Mint ilyen, inkább utópisztikus látomás, nem pedig reménytelen katasztrófa történet, a kristályosodás a karaktereket újraegyesíti a természettel: így a világegyetem egyik elemévé válnak, amely lefagy és megáll. A kristályosodás „apokalipszise” provokálja az ember helyzetének átértelmezését és újradefiniálását, valamint az ember és a természet összeolvadását - és ez az összeolvadás békét és teljességet hoz. 
  Ballard egyik pályatársáról, Thomas M. Disch-ről mondta: úgy ír, mint egy hitehagyott katolikus. Nos, a The Crystal Word-öt olvasva az jutott eszembe: Ballard ezt a regényét a hitre kinyíló szemű ateistaként írta.