Aniszi Kálmán: JAJKIÁLTÁS ÉS ÉBREDÉS
tanulmány
Földi László titkosszolgálati
szakértő kötelező olvasmánnyá tenné 500 millió európai polgár számára Laurent
Obertone Gerilla (Franciaország végnapjai, Kárpátia Stúdió,
2019) című, a közelmúltban magyarul is megjelent kötetét, amit Bán Mór
sci-fi-író „az utóbbi évek egyik legfontosabb európai regényé”-nek nevezett.
A vaskos munka Franciaország „utolsó három napjának
apokalipszisét”- írja le. Egy virtuális világ hihetetlennek tűnő térnyerését a
történelmileg kialakult francia hon (potenciálisan az európai nemzetállamok)
felett, az ország önfeladását a fokozatosan terebélyesedő migráció nyomása alatt.
Lényegét tekintve mi tehát ez a regény? Bizony nem más ez,
mint aggódó figyelmeztetés. Ébredjetek fel, emberek, és haladéktalanul cselekedjetek,
mert „ami Franciaországgal történik, megtörténik majd máshol is.”
Egy párizsi külvárosi negyedben „az egyik csapdába csalt
rendőr elveszti hidegvérét, és válogatás nélkül tüzet nyit. (…) Az iszlámista
gettó lángra lobban, amibe az egész ország beleremeg”. Az erőszak mindenkit megrémít,
fogságába ránt, és mindent elural a káosz. A hódító migráns terroristák és a
helyi rendőrcsapat közötti kezdeti kis összecsapás lépésről-lépésre haladva
országossá eszkalálódik.
Laurent Obertone regénye két világ, a terrorista
bandák minden értéket romboló, válogatás nélkül gyilkoló táborának és a
fennálló társadalmi rendet védelmezők összecsapásainak naplószerűen rögzített
eseményzuhataga. Az író egy, az erőszak ideológiájára épülő intoleráns
virtuális világ tragikumba torkolló térhódításának hallatlan veszélyét tárja
elénk. Egy megállás nélkül szélesedő, félig még virtuális, ám lehetőségeiben fokozatosan
valóságossá váló erőszakos hatalom csap össze egy sok százados, a humánumot és
az emberi méltóságot alapértéknek valló békés keresztény gyökerű európai
nemzetállammal.
Nem bír világrengető újdonsággal az a megállapítás, hogy menet
közben vagyunk. Jövünk valahonnan, és tartunk valamerre. A múltat, a nemzedékekről
nemzedékekre áthagyományozott - veszteségeket, drámákat és tragédiákat is
magába foglaló - közösségi értékvilágot ismerjük, ámde a jövőt csupán sejthetjük,
kisebb nagyobb valószínűséggel kikövetkeztetjük jelenvilágunk élettényeiből. Látni
vélünk egy másik világot is, talán emberibbet, elfogadhatóbbat, ámde gyakran
megesik – mint ebben a regényben is –, hogy az idegen vagy a belső, esetleg
egyszerre a külső és a belső ellenérdekelt túlerő mindent romba dönt, ami életünkben,
vágyainkban értéket képvisel. Egyetlen céljuk: ránk erőltetni a maguk akaratát,
világát.
Az író napjaink világméretűvé váló migrációs veszélyére, a
keresztény/keresztyén európai civilizáció végpusztulását sejtető apokalipszisre
hívja fel az olvasók figyelmét. Noha a regényben az erőszakos migráció
közvetlenül Franciaország (Frankisztán) létét fenyegeti, de ebben az
erőszakhullámban benne rejlik az egész kontinens, mindegyik európai nemzetállam
felszámolásának a veszélye is.
Tudjuk, hogy az igazi közösségi gyarapodást, növekedést,
haladást a társadalmak békés szerves fejlődése adja, jelenti. Viszont ilyen
eszményi, vegytiszta állapot az emberiség történetében sohasem létezett, nem is
remélhető, mert az egymásnak feszülő mindenkori érdekcsoportok - hol túlerővel,
hol meg felelőtlen ígérgetésekkel - arra kényszerítették, veszik rá ma is a
társadalmak tagjait, hogy alávessék magukat az aktuális hódítói akaratnak.
Sovány vigasz, hogy a
századonként felbukkanó fehérholló-lángelmék azon igyekeznek, hogy ösvényt
tapossanak, irányt mutassanak a tömegeknek. Ami - távolról szemlélve ígéretesnek
és örömhozónak mutatkozik, de - megvalósuláskor vagy merő képzelgésnek bizonyul,
vagy – s ez a gyakoribb - a felbukkanó ellenerők megtorpedózzák a jobbító
szándékokat.
Az Ember sorsa: örök
újrakezdés, vég nélküli nekifeszülés. Szüsziphoszi sors.
Ilyen tévútnak tűnik, például, a XXI. század emberének beteges
vonzalma a világgá kürtölt szenzációsnál szenzációsabb kütyük világához, ami az
egyének közötti természetes kapcsolatok elsorvadását, atomizálódásukat, a
lelkek elkérgesedését vonja maga után.
A ma társadalmainak tekintélyes hányada máris megvezetett,
bedőlt a legkülönbözőbb érdekszövetségek züllesztő szövegeléseinek. A
csalogató-hívogató szirénhangokban gyönyörködő balekok pedig nem veszik észre,
hogy maguk alatt fűrészelik az ágat: mert az észrevétlen sorvadás, a rombolás
bizonyos idő után visszafordíthatatlanná válik. A „kulturálisan sokszínű” vagy
a „kulturálisan nagyon sokszínű”, üdvösnek, éppen ezért követendőnek hazudott közösségi
állapotok szemü(n)k előtt válnak uralkodóvá, kizárólagossá. Az „el nem fogadás és az intolerancia”
drámája napról napra mélyül amióta a kontinens egyes országai elindultak a
kulturális sokszínűség útján. A felemássá vált szociális helyzetben élők pedig mind
könnyebben kényszeríthetők arra, hogy felgyorsítsák a bevándorlók befogadását,
figyeljék és megbüntessék a „renitenseket”, elszántan küzdjenek „a rasszizmus,
az idegengyűlölet és az antiszemitizmus ellen.” „Amióta én vezetem az országot – jelenti ki a megvett
vagy megtévedt elnök a regényben -, több millió bevándorlót fogadtunk be, ezt
folytatni fogjuk, és mindent megteszünk, hogy alkalmazkodjunk is a helyzethez.
Elfogadtam a törvényt, mely minimum 60 százalékra emelte a szociális bérlakások
arányát a nagyvárosokban. Már azok a vidéki területeink is sokszínűvé váltak,
amik eddig hiányt szenvedtek ebben. Több százmilliárd eurót szabadítottunk fel
a betelepítési politikánkra… És még mindig nem elég, még sok a tennivalónk…”
Mi ez, ha nem a teljes önfeladás!?
Az állam normális működéséhez elengedhetetlen az erkölcsi
rend, a politikum és az etikum egészséges szimbiózisa. Viszont a maga önös
érdekeit érvényesítő politikai elit ellentmondást nem tűrő szigorral injektálja
a gyanútlan polgárokba a bódító, pusztító mérget: „ha idegenkedtek is tőle, tartsátok
tiszteletben a másságot!” Ahol pedig a félelem az úr, ott elnémul az egyéni
meggyőződés: „Töröljük el a rasszokat, a határokat, a nemzeteket, a kirekesztést,
a különbségeket…”. Ez már a multikulti világa, ahova az értékeiket vesztett
nemzetállamok helyébe az etnikailag, vallásilag, minden lényeges elemében mixelt
egyenvilág lépett. Ahol a média a cinkos kovász szerepét tölti be. A
tulajdonságok nélküli emberek atomizálódtak, a lelkek elkérgesedtek.
Az erőszakos, véres jelenetek leírásának nyelvezete a
regényben szándékosan nyers, durva, taszító.
A regény történései egy virtuális világ és a valóság mezsgyéjén
billegnek; a legkülönfélébb élettények egy szédítően mély szakadék peremén
inognak. Az embernek az az érzése, minthogyha egy erőszaksorozatot felmutató
dokumentumfilm forgatókönyvét olvasná, ahol a hódító erők minden emberit maguk
alá gyúrnak:
„Az idő neki dolgozott. Tehetségesen tolta előre
gyalogjait: a mecseteket, a bevándorlást, a halal élelmiszerláncokat, a
közösségi segélyprogramokat és a Muzulmán Ligával elért választási eredményei
is minden eddigit felülmúltak. A hitetlenek – értsd:keresztények/keresztyének (recenzens
megjegyzése) - ezzel szemben csak a szívélyességüket, a mosolyukat és a
közmegegyezéseiket állították. Meg a meggyőződésüket, hogy a gyávaságuk a
nagylelkűség egyik formája.”
A bevándorló iszlamisták és a Franciaország közötti viszony immár
annyira megromlott, az erőviszonyok oly mértékben a migránsok javára billentek,
hogy a hódító erők vezére a feltétel nélküli kapitulációért cserébe vér nélküli
rendszerváltást ajánl fel a Nyugatnak: egy kegyes halált.
„Én, Quraych
Al-Islam Franciaország muzulmán népének nevében arra kérem a francia
államot, hogy nyilvánosan kérjen bocsánatot az Iszlám gyermekeitől mindazért a
rosszért, amit évszázadok alatt okozott nekik. (…) Ez a rablás visszatérítése,
mert Franciaország ennél még jóval többel az adósunk. Ha követelésünk nem
teljesül holnap délig, már senki nem tudja megakadályozni, hogy az ország
megismerje a poklot. De ha megfizetitek az adósságotokat, mi is beleegyezünk a
békébe, mert Allah hatalmas és könyörületes.”
Az európai nemzetállamok megmaradása, a nemzeti közösségek
hagyományos életvitelének megőrzése, és - miért ne? – tökéletesedésük csakis
belső igényből, szükségből fakadhat. Az idő sürget. A kontinens polgárainak rá
kell döbbenniük arra, hogy a végpusztulásba sodró veszély országuk küszöbéig ért.
A rémítő fenyegetés elhárítását, identitásuk megőrzését nekik maguknak kell akarni
és haladéktalanul tenni is érte. Másképp nem megy.
A vége-nincs szörnyűségekkel ismerkedve az olvasó időnként meg-
megborzong, és szünet nélkül ismétli: bár vacog a fogam s a hideg lel közben,
mégis micsoda szerencse, hogy megszületett ez a jajkiáltás! Felszólítás a
cselekvésre.
Kitartóan keresve a nemzeti közösségek végveszélyét sugalló
kíméletlen összecsapások rejtett okait, az író időnként az elevenre tapint, fején
találja a szöget. Ilyen roppant fontos leleplező felismerés a humanitárius
attitűd - a szükséget szenvedőkön, kiszolgáltatottakon való segítő kötelesség gondolatának
- szándékos félremagyarázása, a polgárok megtévesztése. Az nem lehet vitás,
hogy az életükért, értékeikért, tisztességükért küzdőkön segíteni erkölcsi
kötelesség. Csakhogy a kontinensre özönlő migránsok irdatlan tömegének csupán
elenyésző hányada valóban veszélyeztetett, nagyon kevesen vannak közöttük
olyanok, akik életüket mentendő emigrálnak. Ezt a menekültáradatot egy láthatatlan,
alig sejthető háttérhatalom ösztökéli, irányítja és pénzeli,
erkölcsileg-emberileg elfogadhatatlan titkolt önös hatalmi céllal. Íme, a szüntelen
harsogott dogma, aminek senki nem mondhat ellent: „Dacára minden
katasztrófának, nem szabad nem együtt élni velük.” Vagy: „ A hitetleneknek – keresztényeknek
- meg kell érteniük, hogy meg fognak halni, ha nem hódolnak be.” Másképp
fogalmazva: A nép, ha életben akar maradni, tagadja meg önmagát: múltját,
kultúráját, értékeit, mindent, ami azzá tette őt, ami.
A remény hal meg utoljára, szoktuk mondani néha. Laurent
Obertone hideglelős regénye azzal a lélekemelő sejtetéssel ér véget, mintha a
franciák felismerték volna a rájuk fenekedő végveszélyt; megszületett a
történelmi esély: az ország lakosai „visszaveszik városaikat a megszállóktól”.
Az erőszakra épülő hitvilág és államideológia elbukott,
illetve el kell buknia.
Az emberek zöme Európa szerte újra felismerte a család, az
élet szépségét és értékeit.
Cselekedjünk, hogy önmagunk maradhassunk! Utódainkban is.