Sütő Gábor: Fekete, fehér – igen, nem
tanulmány
Ezen a néven ismerjük a kérdezz-felelek
gyermekjátékot, amelyben a négy szó egyikét sem szabad a válaszban kimondani. Hasznos
értelemfejlesztő játék.
Az USA-ban,
2012-ben a színházakban ugyanezzel a címmel, de közéleti versengési tartalommal
ment egy sikeres amerikai vígjáték. Ártalmatlan színpadi mű.
Napjainkban,
ugyanebben az országban, hamis politikai jelszóvá gerjesztve, de ugyanezen a címen,
az országos színpadon baljóslatú véres faji-nemzeti tragédia, fékeveszett emberellenes
őrjöngés játszódik, kultúra és civilizáció elleni harc folyik. Immáron átterjedt
a világszínpadra is. Megkérdőjelezi, feltételhez köti, tiltja, sőt bünteti mind
a négy közhasználatú nélkülözhetetlen szónak a kimondását hagyományos értelemben.
Ez benne az egyetlen pontozható, hiszen ennél
találóbban nem is jellemezhetné önmagát.
A történet azzal
indult, hogy a fehérek nem akarták kifehéríteni a feketéket, ám a feketék mások
által felbujtva, s önmaguktól felhevülve, be akarják feketíteni a fehéreket. De
nem képesek rá. Jobb lenne, ha nem is próbálkoznának vele; nemcsak nekik, a
világnak, amely nem kíván ellenségeskedő fekete-fehérré válni, hanem békés
sokszínű akar maradni.
Vajon miért nem örülnek
színpompás világunknak, amely soha nem volt színtelen, vagy színehagyott fakó. Drága
közös kincsként kellene kezelni, s legalább annyit megérteni, hogy békésen
együtt kell élni mindenkivel. Védeni színdús létünket és környezetünket. Tudva,
hogy a színek összhangja – az emberi megmaradás záloga. S hogy mindenki felelős
érte, s e felelősséget minden egyes embernek tudatosan vállalnia kell, bármilyen
színű is. Annak felismerésével és elfogadásával, hogy mindenki színes. A fehér
is. Fehér színű. Színtelen ember nincs, senki ne is akarjon ilyet. És egyik szín
se hordozzon semmiféle megkülönböztető politikai tartalmat. Egyik sem és
sohasem. Uralkodó szín se legyen. Minden szín egyenrangú. Csak tévútra vetődött,
vagy megtévesztett ember tulajdonít nekik szociális, biológiai, politikai, vagy
más jelentéstartalmat. Ám törekvése szembemegy az emberi méltósággal. Megmaradásunk
záloga, hogy senkinek semmiféle előnye, vagy hátránya nem származhat abból,
hogy fehérnek, feketének, vagy más színűnek született. Ez megváltozhatatlan
tény, hiábavaló minden harc ellene.
Mégis ezt
kérdőjelezi meg az amerikai BLM mozgalom (Fekete Élet Számít). Úgyszintén az EU
jelenlegi vezetői, a nyugat-európai politikusokkal együtt, bár tudják, hogy az
európai sohasem lesz afrikai, vagy ázsiai, el akarják hitetni európaiakkal,
hogy az afrikaiak és az ázsiaiak európaiakká válhatnak. Sőt szenvtelenül nézik,
hogy a betolakodók gyilkolják saját népeik fiait. S mit tesznek ellene?
Képmutatóan gyertyát gyújtanak emlékükre. És folytatják hazaáruló nemzetgyilkos
politikájukat.
Az
ember akkor bicsaklik meg, mint ember, ha nem az egyenlőség, sokszínűség
elismerése és tisztelete az életelve. Hiszen mekkora butaság politikát láttatni
például abban, hogy a sakkjátékban a fehér és a fekete egymás ellen küzd. A
bábukat mozgató játékosok, fehérek, feketék, mulattok, négerek, sárgák,
rézbőrűek, vagy mások, csak játszanak. A bábukkal vívják játék-csatájukat. Egymással,
de nem egymás ellen, ember az ember ellen értelemben. A sakkjáték szabályai
szerint a bábuk harca kegyetlen, de a játékosok nem ültethetik át e
kegyetlenséget az emberi kapcsolatokba, a társadalmi életbe. Mégis akadnak,
akik már e fehér-fekete bábuharcban is emberi szembenállást akarnak látni. Nekik
nem elég ellentmondani; szép, vagy kemény szavak mellett tettek is kellenek
ellenük. Igen, ellenük, az emberiség és az emberség, tehát az ő saját védelmükben
is.
Mindenki tudja,
hogy a fehér szín – a fény – a természetéből adódóan magába foglalja a többi
színt, prizmával felbontva tárja elénk a színgazdagságot, s bárki kedvére
élvezheti a szebbnél szebb látványt. Az emberiség történelme úgy alakult, a
fehér, sajnos, nem dicsekedhet azzal, hogy mindig békére, együttműködésre
törekedett a többiekkel. Ezért tölti most történelmi büntetését. A fekete és
más színek előtt viszont most ott a történelmi lehetőség, hogy a színek
békéjének zászlóvivője legyen. De nem lesz, ha bosszúállásra áhítozik, mert bár
ebben érhet el sikert, vegye biztosra, hogy ismét fordul majd a kocka. Ezért mindegyik
színnek meg kell tanulnia, hogy bár mind egyéniség, csak harmonikus együttműködésüknek
lehet sima az útja. Senki nem akarhatja egyetlen színben látni a világot, hanem
a változatos képet kell elfogadni, amelyben minden szín egyenlő, akárhogy is
fordul a világ, soha nem ismétlődő újabb és újabb színes képhalmazt teremtve. Ahogy
a kirakodó vásárok kedvenc gyermekjátéka, a kaleidoszkóp teszi oly vonzerővel,
hogy felnőttek is szívesen bele-belekukkantanak. Ám a kaleidoszkóp sem
képviselne élvezhető értéket, ha a BLM szellemében a fekete szín ötven
árnyalatát mutatná. Még akkor sem, ha fekete-fehérét. Úgy az igazi, hogy minden
színt mutat. Mind önálló, s nem egymással versengve, hanem ahogy a természetben
is, egymáshoz illeszkedve nyújtanak szép látványt és élményt mindenkinek.
Nagyobb
méretekben és más formátumban a szivárvány is ezt teszi, bár csak néhány
színnel. Önálló szivárványszín nincs, hiába erőltetik. Akik szivárványszínűnek
tartják, azaz többszínűnek vélik magukat másoknál, alaptalanul különítik el önmagukat
az emberiségtől. Tévesen beszélnek ilyen színről, vagy ilyen színű zászlóról, ahogy
teszi a meleg büszkeség, a zsidó autonóm terület az orosz távol-keleten, vagy
egyes békemozgalmak. Newton megállapította, a szivárványt alkotó színek a vörös,
narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. Mivel azonban a szivárványban
folytonosan változnak és egybefolynak a színek, esetenként meg lehet különböztetni
ennél a hétnél többet (türkiz, rózsaszín, cián, királykék), vagy kevesebbet. Az
alapszínnek számító fekete és a fehér azonban soha nincs közöttük. A szivárvány
mégis a béke és a sokszínűség jelképe, ezért a természet ellen vét, aki a
színeit kisajátítva, megkülönböztető, vagy harci eszközzé manipulálja a
feketék, vagy a fehérek ellen.
Az ember
meghitten együtt él a színekkel. Történelmileg kialakult jelentést tulajdonít
nekik. A fekete a gyász színe (Kínában a fehér), a rózsaszín a szerelem és a
szeretet, a vörös az élet és az energia, a narancssárga a gyógyítás és a
dinamizálás, a sárga a nap, vagy az irigység, a homokszín az idegesség, a
szürke a szürkeség, a zöld a természet és a remény, a türkiz a művészet, az
indigókék a harmónia, az enciánkék az alkotóképesség, az ibolya a lélek és az
aura, a lila a spiritualitás színe, és vég nélkül sorolhatnánk az egyéb színek
és több mint száz árnyalatuk jelentését. Ennek megfelelő pszichológiai hatással
vannak az emberre.
Az ember pedig legyen
bármilyen színű, a történelmileg kialakult életmódját éli, ami számos
tekintetben nem esik egybe másokéval, de ennek nem ellentétet kellene szülnie, hanem
vonzalmat egymás közelebbi megismerésre. A történelemnek ez is a tendenciája. Ám
valamely szín szándékolt terjeszkedése, célirányos nyomulása, uralomra törése,
agressziója esetén minden színnek jogában áll véleményt nyilvánítani, agresszió
esetén védekezni. Napjainkban, önszántából és uszításnak engedve, a fekete
iratkozott fel erre a napirendre. Ma az USA-ban feketék előtt nyilvánosan nem
lehet úgy értelmezni még a BLM-et sem, hogy nemcsak a feketék élete számít,
hanem mindenkié; naponta példa van rá, hogy meglincselnek, meg is ölhetnek érte.
Élharcosaik szégyenletesen ki is mondják, más élet nem számít! Ki akarják
iktatni a fehéret az életből, de ezzel a saját létüket fenyegetik. Ezért most róluk, de értük beszéljenek a szavak.
Ha akadnak
feketék, antifák, akik nem tudják, nem ismerik el, vagy nem értenek egyet, azzal,
hogy nem csak a fekete élet számít, nemre, vallásra, világnézetre való tekintet
nélkül, zárkózzanak önmagukba, ne hallgassanak klasszikus zenét, mesze kerüljék
el az olyan helyeket, mint az Ermitázs, Louvre, Prado, akkor is, ha ott sok
ledönthető szobor van, ne olvassanak, különösen ne Nobel-díjas műveket, pláne
ne írjanak fehéren feketével. Egyszóval, tartózkodjanak a fehérektől,
következetesen ítéljék el minden eddigi tettüket, szigeteljék el őket, minek
érdekében tegyék még az alábbiakat is.
Hagyják abba a
C-vitamin szedését, ne gyógyíttassák maláriájukat, cukorbetegségüket,
beri-berijüket, tífuszukat, hepatitiszüket, himlőjüket, sem a szifiliszüket,
kutyaharapás esetén ne kérjenek tetanusz oltást, ne törődjenek feleségeik
gyermekágyi lázával, sem a gyermekbénulással, verjék szét az EKG és a röntgen
készülékeket, ne bajlódjanak a tbc gyógyításával, meneküljenek, ha azt a szót
hallják, hogy penicillin, hagyják a sorsára a leprásokat. Ugyanis mindennek az
ellenszerét a fehérek találták fel, vagy dolgozták ki.
Ja, és ne alázzák
meg önmagukat azzal, hogy szedik azt a sok fehér tablettát, ami ugyancsak a
fehérek találmánya.
És még valamit:
írják a "fekete" szót csupa nagybetűvel, a "fehér" szót
pedig kicsivel és minél apróbb szedéssel.
Mindezzel
valószínűleg képesek lerontani a világot, élhetetlenné tenni, de képtelenek
újat-jobbat teremteni. Szertefoszlatják Martin Luther King álmát. Ezért ideje
latolgatni azt is, hogy a jobb élet reményében visszatérjenek Afrikába.
Bár már jogot,
erkölcsöt, de még a saját erejüket is meghaladó nagybetűkkel írják önmagukat, tegyenek
még egy erőfeszítést, s az eddiginél nagyobb tudatossággal gondolkodjanak el
rajta, nem fordítva nézik-e az iránytűt? Szín szerint kell-e megítélni az
embert, vagy embersége szerint? Gondolkodva visszanyerhetik a bennük is
ugyanúgy ott lévő embert. S ha ekkor tenni akarnak valamit az emberiség
érdekében, ne az utca védtelen és ártatlan fehér emberét kényszerítsék
letérdelni, hanem az embertelen pénzügyi háttérhatalmi összeesküvőket, akik
fellázították őket, akármilyen színűek is. Mert azok hallomásból sem ismerik a leírhatatlan
nyomorúságot, nélkülözést, szenvedést, amit
miattuk, feketéknek, fehéreknek, sárgáknak, barnáknak, rézbőrűeknek évszázadokon
át meg kellett élniük, s amit szánnak nekik továbbra is.
Ha nem ezt
teszik, megmaradnak a háttérhatalom ügynökeinek, a lényeg továbbra sem
változik; de ha megteszik, meglátják, ez segít abban, hogy megértsék, magukénak
tartsák és jobbá tegyék színes világunkat.
---
* A
szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.