Sütő Gábor: Fekete, fehér – igen, nem


tanulmány


Ezen a néven ismerjük a kérdezz-felelek gyermekjátékot, amelyben a négy szó egyikét sem szabad a válaszban kimondani. Hasznos értelemfejlesztő játék.
Az USA-ban, 2012-ben a színházakban ugyanezzel a címmel, de közéleti versengési tartalommal ment egy sikeres amerikai vígjáték. Ártalmatlan színpadi mű.
Napjainkban, ugyanebben az országban, hamis politikai jelszóvá gerjesztve, de ugyanezen a címen, az országos színpadon baljóslatú véres faji-nemzeti tragédia, fékeveszett emberellenes őrjöngés játszódik, kultúra és civilizáció elleni harc folyik. Immáron átterjedt a világszínpadra is. Megkérdőjelezi, feltételhez köti, tiltja, sőt bünteti mind a négy közhasználatú nélkülözhetetlen szónak a kimondását hagyományos értelemben. Ez benne az egyetlen pontozható, hiszen ennél találóbban nem is jellemezhetné önmagát.

A történet azzal indult, hogy a fehérek nem akarták kifehéríteni a feketéket, ám a feketék mások által felbujtva, s önmaguktól felhevülve, be akarják feketíteni a fehéreket. De nem képesek rá. Jobb lenne, ha nem is próbálkoznának vele; nemcsak nekik, a világnak, amely nem kíván ellenségeskedő fekete-fehérré válni, hanem békés sokszínű akar maradni.
Vajon miért nem örülnek színpompás világunknak, amely soha nem volt színtelen, vagy színehagyott fakó. Drága közös kincsként kellene kezelni, s legalább annyit megérteni, hogy békésen együtt kell élni mindenkivel. Védeni színdús létünket és környezetünket. Tudva, hogy a színek összhangja – az emberi megmaradás záloga. S hogy mindenki felelős érte, s e felelősséget minden egyes embernek tudatosan vállalnia kell, bármilyen színű is. Annak felismerésével és elfogadásával, hogy mindenki színes. A fehér is. Fehér színű. Színtelen ember nincs, senki ne is akarjon ilyet. És egyik szín se hordozzon semmiféle megkülönböztető politikai tartalmat. Egyik sem és sohasem. Uralkodó szín se legyen. Minden szín egyenrangú. Csak tévútra vetődött, vagy megtévesztett ember tulajdonít nekik szociális, biológiai, politikai, vagy más jelentéstartalmat. Ám törekvése szembemegy az emberi méltósággal. Megmaradásunk záloga, hogy senkinek semmiféle előnye, vagy hátránya nem származhat abból, hogy fehérnek, feketének, vagy más színűnek született. Ez megváltozhatatlan tény, hiábavaló minden harc ellene.
Mégis ezt kérdőjelezi meg az amerikai BLM mozgalom (Fekete Élet Számít). Úgyszintén az EU jelenlegi vezetői, a nyugat-európai politikusokkal együtt, bár tudják, hogy az európai sohasem lesz afrikai, vagy ázsiai, el akarják hitetni európaiakkal, hogy az afrikaiak és az ázsiaiak európaiakká válhatnak. Sőt szenvtelenül nézik, hogy a betolakodók gyilkolják saját népeik fiait. S mit tesznek ellene? Képmutatóan gyertyát gyújtanak emlékükre. És folytatják hazaáruló nemzetgyilkos politikájukat.
        Az ember akkor bicsaklik meg, mint ember, ha nem az egyenlőség, sokszínűség elismerése és tisztelete az életelve. Hiszen mekkora butaság politikát láttatni például abban, hogy a sakkjátékban a fehér és a fekete egymás ellen küzd. A bábukat mozgató játékosok, fehérek, feketék, mulattok, négerek, sárgák, rézbőrűek, vagy mások, csak játszanak. A bábukkal vívják játék-csatájukat. Egymással, de nem egymás ellen, ember az ember ellen értelemben. A sakkjáték szabályai szerint a bábuk harca kegyetlen, de a játékosok nem ültethetik át e kegyetlenséget az emberi kapcsolatokba, a társadalmi életbe. Mégis akadnak, akik már e fehér-fekete bábuharcban is emberi szembenállást akarnak látni. Nekik nem elég ellentmondani; szép, vagy kemény szavak mellett tettek is kellenek ellenük. Igen, ellenük, az emberiség és az emberség, tehát az ő saját védelmükben is.
Mindenki tudja, hogy a fehér szín – a fény – a természetéből adódóan magába foglalja a többi színt, prizmával felbontva tárja elénk a színgazdagságot, s bárki kedvére élvezheti a szebbnél szebb látványt. Az emberiség történelme úgy alakult, a fehér, sajnos, nem dicsekedhet azzal, hogy mindig békére, együttműködésre törekedett a többiekkel. Ezért tölti most történelmi büntetését. A fekete és más színek előtt viszont most ott a történelmi lehetőség, hogy a színek békéjének zászlóvivője legyen. De nem lesz, ha bosszúállásra áhítozik, mert bár ebben érhet el sikert, vegye biztosra, hogy ismét fordul majd a kocka. Ezért mindegyik színnek meg kell tanulnia, hogy bár mind egyéniség, csak harmonikus együttműködésüknek lehet sima az útja. Senki nem akarhatja egyetlen színben látni a világot, hanem a változatos képet kell elfogadni, amelyben minden szín egyenlő, akárhogy is fordul a világ, soha nem ismétlődő újabb és újabb színes képhalmazt teremtve. Ahogy a kirakodó vásárok kedvenc gyermekjátéka, a kaleidoszkóp teszi oly vonzerővel, hogy felnőttek is szívesen bele-belekukkantanak. Ám a kaleidoszkóp sem képviselne élvezhető értéket, ha a BLM szellemében a fekete szín ötven árnyalatát mutatná. Még akkor sem, ha fekete-fehérét. Úgy az igazi, hogy minden színt mutat. Mind önálló, s nem egymással versengve, hanem ahogy a természetben is, egymáshoz illeszkedve nyújtanak szép látványt és élményt mindenkinek.      

        Nagyobb méretekben és más formátumban a szivárvány is ezt teszi, bár csak néhány színnel. Önálló szivárványszín nincs, hiába erőltetik. Akik szivárványszínűnek tartják, azaz többszínűnek vélik magukat másoknál, alaptalanul különítik el önmagukat az emberiségtől. Tévesen beszélnek ilyen színről, vagy ilyen színű zászlóról, ahogy teszi a meleg büszkeség, a zsidó autonóm terület az orosz távol-keleten, vagy egyes békemozgalmak. Newton megállapította, a szivárványt alkotó színek a vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó és ibolya. Mivel azonban a szivárványban folytonosan változnak és egybefolynak a színek, esetenként meg lehet különböztetni ennél a hétnél többet (türkiz, rózsaszín, cián, királykék), vagy kevesebbet. Az alapszínnek számító fekete és a fehér azonban soha nincs közöttük. A szivárvány mégis a béke és a sokszínűség jelképe, ezért a természet ellen vét, aki a színeit kisajátítva, megkülönböztető, vagy harci eszközzé manipulálja a feketék, vagy a fehérek ellen.

Az ember meghitten együtt él a színekkel. Történelmileg kialakult jelentést tulajdonít nekik. A fekete a gyász színe (Kínában a fehér), a rózsaszín a szerelem és a szeretet, a vörös az élet és az energia, a narancssárga a gyógyítás és a dinamizálás, a sárga a nap, vagy az irigység, a homokszín az idegesség, a szürke a szürkeség, a zöld a természet és a remény, a türkiz a művészet, az indigókék a harmónia, az enciánkék az alkotóképesség, az ibolya a lélek és az aura, a lila a spiritualitás színe, és vég nélkül sorolhatnánk az egyéb színek és több mint száz árnyalatuk jelentését. Ennek megfelelő pszichológiai hatással vannak az emberre.
Az ember pedig legyen bármilyen színű, a történelmileg kialakult életmódját éli, ami számos tekintetben nem esik egybe másokéval, de ennek nem ellentétet kellene szülnie, hanem vonzalmat egymás közelebbi megismerésre. A történelemnek ez is a tendenciája. Ám valamely szín szándékolt terjeszkedése, célirányos nyomulása, uralomra törése, agressziója esetén minden színnek jogában áll véleményt nyilvánítani, agresszió esetén védekezni. Napjainkban, önszántából és uszításnak engedve, a fekete iratkozott fel erre a napirendre. Ma az USA-ban feketék előtt nyilvánosan nem lehet úgy értelmezni még a BLM-et sem, hogy nemcsak a feketék élete számít, hanem mindenkié; naponta példa van rá, hogy meglincselnek, meg is ölhetnek érte. Élharcosaik szégyenletesen ki is mondják, más élet nem számít! Ki akarják iktatni a fehéret az életből, de ezzel a saját létüket fenyegetik. Ezért most róluk, de értük beszéljenek a szavak.  

Ha akadnak feketék, antifák, akik nem tudják, nem ismerik el, vagy nem értenek egyet, azzal, hogy nem csak a fekete élet számít, nemre, vallásra, világnézetre való tekintet nélkül, zárkózzanak önmagukba, ne hallgassanak klasszikus zenét, mesze kerüljék el az olyan helyeket, mint az Ermitázs, Louvre, Prado, akkor is, ha ott sok ledönthető szobor van, ne olvassanak, különösen ne Nobel-díjas műveket, pláne ne írjanak fehéren feketével. Egyszóval, tartózkodjanak a fehérektől, következetesen ítéljék el minden eddigi tettüket, szigeteljék el őket, minek érdekében tegyék még az alábbiakat is.
Hagyják abba a C-vitamin szedését, ne gyógyíttassák maláriájukat, cukorbetegségüket, beri-berijüket, tífuszukat, hepatitiszüket, himlőjüket, sem a szifiliszüket, kutyaharapás esetén ne kérjenek tetanusz oltást, ne törődjenek feleségeik gyermekágyi lázával, sem a gyermekbénulással, verjék szét az EKG és a röntgen készülékeket, ne bajlódjanak a tbc gyógyításával, meneküljenek, ha azt a szót hallják, hogy penicillin, hagyják a sorsára a leprásokat. Ugyanis mindennek az ellenszerét a fehérek találták fel, vagy dolgozták ki.
Ja, és ne alázzák meg önmagukat azzal, hogy szedik azt a sok fehér tablettát, ami ugyancsak a fehérek találmánya.
És még valamit: írják a "fekete" szót csupa nagybetűvel, a "fehér" szót pedig kicsivel és minél apróbb szedéssel.

Mindezzel valószínűleg képesek lerontani a világot, élhetetlenné tenni, de képtelenek újat-jobbat teremteni. Szertefoszlatják Martin Luther King álmát. Ezért ideje latolgatni azt is, hogy a jobb élet reményében visszatérjenek Afrikába.
Bár már jogot, erkölcsöt, de még a saját erejüket is meghaladó nagybetűkkel írják önmagukat, tegyenek még egy erőfeszítést, s az eddiginél nagyobb tudatossággal gondolkodjanak el rajta, nem fordítva nézik-e az iránytűt? Szín szerint kell-e megítélni az embert, vagy embersége szerint? Gondolkodva visszanyerhetik a bennük is ugyanúgy ott lévő embert. S ha ekkor tenni akarnak valamit az emberiség érdekében, ne az utca védtelen és ártatlan fehér emberét kényszerítsék letérdelni, hanem az embertelen pénzügyi háttérhatalmi összeesküvőket, akik fellázították őket, akármilyen színűek is. Mert azok hallomásból sem ismerik a leírhatatlan nyomorúságot, nélkülözést, szenvedést, amit miattuk, feketéknek, fehéreknek, sárgáknak, barnáknak, rézbőrűeknek évszázadokon át meg kellett élniük, s amit szánnak nekik továbbra is.

Ha nem ezt teszik, megmaradnak a háttérhatalom ügynökeinek, a lényeg továbbra sem változik; de ha megteszik, meglátják, ez segít abban, hogy megértsék, magukénak tartsák és jobbá tegyék színes világunkat.

---

* A szerző nyugalmazott nagykövet, közíró.